Beszélgetés Láposi Terkával

Papp Tímea, 2020. július

 

A Korngut-Kemény Alapítvány, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Bábművészek Szövetsége és a Magyar Bábjátékosok Egyesülete 2014-ben közösen közösen kezdeményezte, hogy Vitéz László és a Vitéz László-játék hungarikum legyen. Az alapítvány elnökével, Láposi Terkával beszélgettünk arról, miért képes továbbélni és hogyan tud folyamatosan megújulni a tradíció.

Kemény Henrik már nincs velünk, de Vitéz László köztünk él, hiszen jó néhányan vannak, akik viszik tovább a hagyományt. Mivel hat ma is ez a figura?

Láposi Terka és Kemény Henrik 2010-ben Debrecenben

A XX-XXI. században is átütő erővel bír Vitéz László, a figura vehemenciája, életbátorsága, amivel rendelkezik. Ez utóbbiba, mint egy népmesei archetípusba, beletartozik az, hogy miként ismerjük fel és győzzük le furfanggal az ellenséget, de az is, hogy ehhez hogyan kérünk segítséget. Vitéz László mer kérdezni, és ami ugyanennyire fontos: odafigyel a válaszra. Az az interaktivitás és bizalom, amit ez a figura a nézőnek felajánl, egyedülálló nem csupán a bábjátékban, hanem a mindennapokban is. Az azonosulást segíti, hogy a gyerekek és a felnőttek is azt érzik: az ő nyelvükön szólal meg. Nem az udvariassági etikett szerint, hanem mély, ösztönös, zsigeri módon kommunikál, amiben a humor pajkossága is jelen van. Az is fontos, hogy mindezeken túl rendkívül praktikus. Azt használja, ami épp a keze ügyébe kerül, egy botot, egy palacsintasütőt, és abból próbálja a lehető legtöbbet kihozni. Az is lényeges, hogy bár van egy végső célja, mindig csak az előtte álló feladatra koncentrál. Vitéz László beleérzésre, kapcsolattartásra, a hétköznapokon felülemelkedésre, türelemre tanít például azzal, ahogy a számolással húzza az időt.

Vitéz László mintázatokat ad az élethez, de ahány életkor, annyiféle értelmezése lehet ezeknek. A gyerek bármikor lehet Vitéz László, a felnőtt pedig szeret Vitéz László lenni. Az óvodások számára minden tárgy és helyszín az, ami, miközben pontosan értik a kicsavart szavakat, és a számukra is ismerős történéseket metaforikus jelentéssel ruházzák fel. A felnőttek azt is értik, hogy az egyes helyszíneken László az élet generatív energiáját teremti vissza, és a harmóniát hozza el újra azáltal, hogy legyőzi az ellenségeit. A nézői reakció azonban életkortól függetlenül nevetés, ennek a kulcsa pedig a figura különleges játékösztöne, többrétegű világmagyarázat-keresése.

Ha nem is kőbe vésettek, de pontosan rögzítettek a Vitéz László-történetek dramaturgiai paneljei, újabban viszont olyan kalandokat is átél párra talál Vas Juliska személyében vagy épp elmegy Ángliába , amik nem szerepelnek a kanonizált történetek között. Miből adódik ez a fajta rugalmasság?

A figura kinézete, a szüzsé, a kesztyűs technika adott, a méretek behatároltak, a virtuozitás alapkövetelmény, a játékprogram, a nézővel való aktív oda-vissza diskurzus szintén. A dramaturgiai elemek rögzítettek: az elindulás, az ellenség felfedezése, a mértéktelenül sok-ig történő fokozódás, a győzelemhez segítő attribútumok megtalálása, mindezek dinamikája vagy épp a nyelvi fordulatok. Azonban a vásári bábjáték, amelyben egyszerre jelenik meg a profán és a misztérium, elévülhetetlen. A figura szabadsága, az, hogy triviálisan kezeli az élet nemes dolgait, ahogyan a lélegző valóságra annak kifordításával reagál, és nem egyszerűen megengedi, hanem megköveteli, hogy ezt felszabadító kacagással nyugtázzuk, ihlető erővel hat a fiatal alkotókra. Ez az a műfaj, ami létezése óta folyamatosan reflektál a körülöttünk levő világra, már csak azért is, mert a tér, ahol a paravánt felállítják, szabadtér, közösségi tér, a nyilvánosság tere.

És miközben rendkívül szűkre szabott a játéktér – nem csupán átvitt értelemben, hanem szó szerint, elég csak belegondolnunk a paraván méreteibe –, a bábos a játékba, a tervező által pedig már magába a figura faragott vonásaiba is beleviszi a saját egyéniségét. Vitéz László sűrítettségében rendkívüli identitásképző erő rejlik attól kezdve, hogy a kesztyűs figura antropológiailag, bábesztétikailag az én, a bábos meghosszabbítása, lényének kiterjesztése, feltárása, aki maga is leszáll a purgatóriumba, hogy megküzdjön az elemekkel, hiszen látjuk, milyen csapzottan lépnek ki a paraván mögül a játék végén, egészen addig a tanulságig, hogy az autonóm lénynek föl kell fedezni saját ellenségeit, és végül bárkiből lehet hős. Ez a gyújtópontja a karakternek.

Milyen jelentősége lenne a magyar bábművészet szempontjából, és neked személy szerint, hiszen te vagy a Kemény–Korngut Alapítvány kuratóriumának az elnöke, ha Vitéz László figuráját és a Vitéz László-játékot hungarikummá nyilvánítanák?

Kemény Henrik 81 évig nem csupán játszotta, zsenialitásával művészi tökélyre vitte, de ha a személyes sorsába belegondolunk, abba, hogy a XX. század kataklizmái hogyan érintették őt, azt mondhatjuk, élte is Vitéz Lászlót. De a hungarikummá nyilvánításban nem ennek van elsődleges fontossága. A bábművészet szempontjából ez az aprónak tűnő figura és a hozzá tartozó játékmód azért lényeges, mert kikristályosodottságában az egyik legtisztábban megfogalmazható figurája a magyar bábtörténetnek. Archetipikusságában hordozza a népi mesehős figuráját, és ahogy minden nemzetnek megvan a maga hőse, úgy Vitéz László a miénk. Nekünk, bábművészeknek az átalakulás, a metamorfózis alapfogalom, és ez Vitéz László által tökéletesen megmutatható. Elég ehhez egy kesztyű, ami a csúcsos sipkájú, tüneményes, tágra nyitott, rácsodálkozó, kékszemű arcban végződik, hozzá egy csintalan örök gyerek, örök kamasz tartozik, akinek mindent meg lehet bocsátani, és akivel tökéletesen azonosulhatunk. Nincs évtized, hogy ne szülessen egy új bábjátékos, egy újabb zseni, aki a tradíciót a maga egyéniségén rendkívüli alázattal átszűrve viszi tovább. A bábságból kinő az élet – Vitéz László ezt hordozza.

 

Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Surányi Gergő (Korngut-Kemény Alapítvány)