Gyere haza, Mikkamakka!, Lenka és a tündér
(Mesebolt Bábszínház)
Gabnai Katalin, 2020. július
A Mesebolt Bábszínház két produkcióját láttam monitoron át. Az egyik Lázár Ervin: Gyere haza, Mikkamakka! című, Szenteczki Zita által rendezett februári bemutatója, a másik Michael Ende: Lenka és a tündér című, tavaly ősz óta játszott meséje, amit Veres András írt és rendezett bábszínpadra.
Tilos a bukfenc!
Lázár Ervin meséi megviselik a felnőtt embert. Híres történet, hogy a Vacskamati virágja című novella televíziós felvételét például meg kellett szakítani, mert Ruttkai Éva elsírta magát felolvasás közben.
A négyszögletű kerek erdő gyermekded lakóit – Mikkamakka távollétében – a rettenetes pomogácsok jövetelével ijesztgető Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon története pedig mostanában nem egyszer jelenik meg a közösségi hálón, valami miatt sokan éreznek késztetést a megosztására. Hogy kit mennyire visel meg, az a már bejárt, vagy fölsejlő életúttól függ. Lázár Ervin mesévé oldott szociálpszichológiai haditanulmánya megrázó és felszabadító egyszerre. Lehet, hogy ez a tanulatlan terrorista, ez a bögrefejű Zordonbordon (Kőmíves Csongor), miközben ijesztgeti és harcra tüzeli a beijedteket, tulajdonképpen védelmi pénzt akar kicsikarni? Igen, kincseket akar, s a csapat legfőbb kincse, belső bizalma és maradék esze rá is megy erre a nagy akarásra.
A rendező Szenteczki Zitának, a dramaturg Veres Andrásnak, a muzsikus Ádám Ritának és Darvas Benedeknek, meg a mozgásért felelős Vadas Zsófia Tamarának köszönhető, hogy a lényegében rémisztő sztori mindvégig mozarti könnyedséggel lebeg az arénaforma térben. Padokkal körülvett zöldszínű kördobogók emelkednek középütt, s pár tarka csík egészíti ki négyszögletűvé az erdőt. Boráros Szilárd szellemes és látványos díszletében, kézre illeszthető, dinnyényi bábfejecskék formájában úgy jelennek meg az erdő esendő lakói, mint saját lelkünk változatainak bölcsen megrajzolt karikatúrái.
Szenteczki Zita bravúrosan győzi le az arénaforma kihívásait, minden fontos pillanat jól látható, ha a gégemikrofonok, sajnos, időnként cserben hagyják is a játékosokat. Ezt az előadást, amelyben a szereplők sokszor dalra, olykor kardalra fakadnak, csak egymásra figyelő, erős társulattal lehetett létrehozni. Hálás is a gyerekközönség. És persze: megjön a végén Mikkamakka (Kovács Bálint), s megleli a sárga vasajtó mögött kucorgó, fűrészmuzsikáját nyekergető Kisfejűt, akit közösen – és már viháncolva – el is kergetnek.
A közösségi hisztéria habzása közben józan eszét megőrző, tiszta lelkű és rendíthetetlen Dömdödöm (Kovács Domonkos m.v.) kizárása és megkötözése azonban nem feledhető, drámai pillanat. Áll, kitekert fejjel, megnyomorítottan, a félelem kék fényétől körülvéve. Reméli tán, hogy eszünkbe jut róla valami.
Varga Bori fölrepülőben
Ende híres meséjét – amely arról szól, hogy egy kislány, megunván a szófogadást, Teodóra tündér segítségével mind kisebbre és kisebbre varázsolja a szüleit, míg aztán ezt meg nem bánja – Veres András írta és rendezte bábszínpadra. Rumi Zsófia, a tervező egy nagy asztalra és az asztal köré szervezte a kellékeket. Halomba állítva könyvekkel és dossziékkal, kisebb, nagyobb és még nagyobb mappákba rejtett, jó időben kinyitogatott, telerajzolt lapokkal és megállni is képes síkbábokkal, filmesen pörgővé teszi a picit lassan induló cselekményt. A hangulatfestő zene Kiss Dávid szerzeménye.
Titokzatos Teodórát, a gyermeki kívánságokat azok mérlegelése nélkül teljesítő, jelentős játszmakészségű, varázserejű tündért egy kissé öreglányos, barna szövetből készült nadrágkosztümbe bújtatott, virágszerűen finom, szépen beszélő teremtés játssza. Ő Varga Bori. Először csak arra gondolok: Ó, itt egy álom-tanítónéni! Azonnal nyisson iskolát valamerre. Aztán magával ragad, hisz ő játszik minden szerepet, jól és pontosan mozgat, s olyan ritmusban képes a megszólaló hangokat váltogatni, mint a vásári bábjátékok gyakorlott főszereplői. S közben társalog a nézői gyerekcsapattal is, érezhetően rögtönözve.
Mesebeliségét a lepkeforma, teljesen áttetsző, keret nélküli, óriás szemüveg teljesíti ki. Kócos, vöröskés haja, nádszálvékony termete megközelíthetőséget, acélosan pontos gesztusai, felcsattanásai nem akármilyen erőt sejtetnek. S közben dúdol, nyávog, háborog, rábeszél, kibeszél, morcoskodik, sőt, atyai tanácsokat ad, ha arra van szükség.
Másodszor arra gondolok, ismerem én ezt a stílust valahonnét: mintha a celldömölki Soltis-iskola nevelte volna. De tévedek. Nem. Csak hasonlít az ő Pilnay Sárájukra. Akkor hát honnét való ez a két éve Kaposvárott végzett, ígéretes színésznő? Most már tudom. Ennek a könnyed kapcsolatteremtő készségnek, ennek a mindenkit megillető, tágas figyelemnek a gazdája, aki a fentebb ismertetett Lázár Ervin-játék fékezhetetlen agyvelejű Aromójaként, a nagy tappancsos, stréber nyúl groteszk alakjában is remekelt, Kecskeméten iskolázódott először, az Orbán Edit által vezetett szakmai fészekben. Érdemes lesz figyelni rá. Ő Varga Bori.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Lázár Ervin: Gyere haza, Mikkamakka! (Mesebolt Bábszínház)
Szereplők: Császár Erika, Gyurkovics Zsófia, Lukács Gábor, Varga Bori, Kovács Domokos mv., Kosznovszky Márton, Kovács Bálint, Kőmíves Csongor
Dramaturg: Veres András
Tervező: Boráros Szilárd
Zene: Ádám Rita és Darvas Benedek
Mozgás: Vadas Zsófia Tamara
Rendező: Szenteczki Zita
Michael Ende: Lenka és a tündér (Mesebolt Bábszínház)
Játssza: Varga Bori
Tervező: Rumi Zsófia, zene: Kiss Dávid
Bábszínpadra írta és rendezte: Veres András
