gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Électricité

 

A rendíthetetlen ólomkatona (Hatszín Teátrum)

Stuber Andrea, december

 

Örkény István Macskajátékában Giza meséli húgának, özv. Orbán Béláné született Szkalla Erzsébetnek, hogy német menye rosszallja azokat a meséket, amiket ő, Giza az unokáinak mesél. Túl sok bennünk a vasorrú bába, medve, ördög, lidérc. „Évezredek óta így nevelkednek az emberek – mondtam. És olyan jól sikerült ez a nevelés? – kérdezte.”

E jogos felvetés fényében nem meglepő, ha a mai szülők valószínűleg egyáltalán nem mesélnek nehéz természetű Andersen- vagy Grimm-meséket a gyerekeiknek. Az említett szerzők művei korunkban inkább irodalomként, irodalmi toposzokként élnek, illetve ismertségük okán főként alapanyagként vétetnek használatba. Például gyakran dolgozzák fel őket gyermekszínházi produkciók.

Bán János

Hans Christian Andersen A rendíthetetlen ólomkatona című meséjét élő színházban színre vinni kifejezetten szép feladat, komoly kihívás. Mivel a történet egy féllábú férfi road movie-ja voltaképp. És minthogy a színészek között elenyésző számban találhatóak féllábúak, így a testi fogyatékosság jelzésére mindenképpen stilizált vagy trükkös technikai megoldást kell alkalmazni. Miközben nem tudok nem kitérni arra a megrázó tényre, hogy az eredeti mesében az ólomkatona éppen azért szeretett bele a táncosnőbe, mert szintén féllábúnak hitte. A balerina ugyanis az egyik lábát olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta. “Ez volna még csak nekem való feleség” – gondolta kishitűen, ab ovo valamiféle suba a subához, guba a gubához elv alapján.

Mohai Tamás

A Hatszín Teátrumban Földes Eszter rendezésében bemutatott A rendíthetetlen ólomkatona címszereplője, a snájdig Mohai Tamás jobb lábát, térd alatt egy fekete sípcsontvédő-szerűség veszi körbe, amelyen kis lámpák világítanak sorokban. Ez nemcsak szép, vigasztaló látványa a hiánynak, de illik is ahhoz, hogy az előadás erőteljesen használja a fényeket, világítási elemeket és a különböző kütyüket. Kicsit mintha éppúgy az elektromosságot ünnepelné a produkció, mint Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmje. Szellemes és plasztikus megoldás például, hogy amikor az utcára esett ólomkatonát papírhajóba tette két gyerek – ez az epizód, mármint a két gyerek és maga az akció nem képezi részét a tárgyalt színpadi változatnak, amit a magam részéről kicsit fájlalok –, akkor Mohai Tamás a kantárokkal magára aggatott papírhajóval egy rover droidon áll, avval közlekedik, siklik, hullámzik.

A mese külsőségei ezúttal modern koriak – és nem oly gyakori a gyerekelőadásokban a teátrális effektek korszerű használata, úgyhogy mindenképpen méltatni kell a látványt tervező Márkus Sándor és Korponovics Roland munkáját. Az előadás az összeművészetiségre is bejelenti igényét, amennyiben a falon Arcimboldo mester van jelen a képzőművészet képviseletében („aki kiment a divatból”), és Papp János megnyugtató hangján beszél szereplőkhöz, nézőkhöz. Versidézetek, irodalmi allúziók is beleszövődnek a szövegbe. A zenét sem kell nélkülöznünk, hiszen a Kiscsillag zenekar fiatal basszusgitárosa, Erős Márton írt néhány számot, Lovasi András hozzájuk néhány szöveget, bár azokat nemigen lehet érteni. Illetve talán azért is kell a daloló hernyónak az előadás során többször is elénekelnie a belépőjét, hogy második-harmadik alkalommal már megértsük a playback zenei alap fölött szóló dalszöveget is.

Bán János

A rendíthetetlen ólomkatona szabad felhasználása mindenkor abban nyilvánul meg elsődlegesen, hogy kik laknak a gyerekszobában, ahová címszereplőnk kerül. Ezúttal a gonosz a vezéregyéniség, akit nyilván nem véletlenül hívnak Cipollának. Bán János játssza ruganyosan, fekete kabátban, piros nadrágtartóban, és bizonyos érdeklődéssel a nézőtéren ülő gyerekek megnyilvánulásai iránt. További szereplő Mészáros Piroska cuki babafigurája nagy fejjel és konkrét gombszemekkel, Fehér Dániel Muszkli nevű, teljes mackóborítású mackója és Erdei Gergő levegős nejlonhernyója, amelyből csodálatos pillangó kel ki a végére. A legviccesebb Rada Bálint búgócsigája, akinek már az antréja is ellenállhatatlan: lemerült csigaként kúszik be a színre, majd felhúzva csak pörög-pörög egyfolytában, átvitt értelemben. Ugyanő csinos, kotyogós kávéfőzőt is alakít, bár szerintem ez a tárgy csak véletlenül keveredhetett a gyerekszobába. Hintaló és Coppelia néven a táncosnő is fellép, de ők nem élő személyek.

Az ólomkatona kalandjai közül emlékezetes a találkozás Fehér Dániel ruganyos fémlábú gólyájával és Mészáros Piroska hangulatvilágító szentjánosbogarával, aki elegáns pezsgőspohárból szappanbuborékokat fúj. Az előadás nem mismásolja el a tragikus befejezést: az ólomkatona a kandallóban végzi és a táncosnő is röppen utána. Végül is valami megsemmisíthetetlen, halálon túli szerelemre fut ki az egész.

De azért van egy gond, ami még napok múltán is visszatérő rossz érzést okozhat. Hogy ugyanis Cipollánk egy skatulyában felmutatja a szerelmespár földi maradványait: ólomgolyócskát, valamint a cukor táncosnőből karamellizálódott cukorkát. És megkínálja a kis nézőket, akik természetes gyermeki vággyal és naivitással vesznek és esznek is belőlük. Ezt talán nem kellett volna.

Stuber Andrea

(Színházi Kritikusok Céhe)

H.C. Andersen – Selmeczi Bea: A rendíthetetlen ólomkatona (Hatszín Teátrum)

8 éven felülieknek

Szereplők: Bán János, Mohai Tamás, Fehér Dániel, Mészáros Piroska, Rada Bálint, Erdei Gergő

Dramaturg: Selmeczi Bea
Látvány (díszlet, jelmez): Márkus Sándor, Korponovics Roland
Bábtervező: Márkus Sándor
Zene: Erős Márton
Dalszöveg: Lovasi András
Rendező: Földes Eszter

Hatszín Teátrum, 2017. december .10., kb. 250 néző

Fotó: Draskovics Ádám

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?