Hab a tortán! – Csoda és Kósza
Pagony – Füge Produkció
Rádai Andrea
2021. december 18.
Amikor meghallottam, hogy Pálos Hanna és Kovács D. Dániel fogja elmesélni Csoda és Kósza történetét, kapásból arra gondoltam, hogy biztos a színésznő lesz Kósza és a rendező Csoda. Talán azért, mert az utóbbi ló a józan, megfontolt és előrelátó (meg egy kicsit tudálékos is), ő az, aki türelemmel és szeretettel hagyja társát kibontakozni (a szertelenségben) és segít neki kimászni a csávából. És ez olyan rendezősen hangzik, nem? Pálos Hannába pedig – ki tudja, miért – beleláttam azt a bohókásságot, ami ennek a szeleburdi Kószalónak a sajátja.
Az előadásban pont fordítva volt, de nem bántam.
Hab a tortán! sorozatában a Jurányi színészpárokat kér fel, hogy „álmodják színpadra” a Pagony által kiadott, kedvenc mesekönyvüket. Rezes Judit és Szabó Győző például Marék Veronikától a Boribon és a hét lufit választotta, Szinetár Dóra és Makranczi Zalán pedig Harcos Bálinttól a Szofi átváltozik című kötetet. Az előadást általában kézműves foglalkozás is kíséri, ezúttal különböző festészeti technikákat próbálhattak ki a gyerekek olyan izgalmas és klasszikus eszközökkel, mint a szivacsecset, a pontozó vagy a festőállvány és a paletta. Ez persze nem véletlen, hiszen Pálos és Kovács azt a történetet választotta Czigány Zoltán mesekönyvéből, amelyikből kiderül, hogyan lett Kószából először félreértett-, majd szoba-, végül sikeres festő.
Ebben a felállásban – csak két színész van a színpadon – Gyöngyi néni és Sajó bácsi, a lovak otthonául szolgáló tanya tulajdonosai érthető módon háttérbe szorulnak, de ez nem okoz dramaturgiai döccenőket, hiszen az amúgy is „nagytesós” Csoda simán át tudja venni a gondoskodó szerepét. Pálos Hanna játssza az összes többi karaktert is: a lila szoknyás nőt, annak kislányát és Remsey Róbert festőművészt, akiket nem csupán a jelmezük különböztet meg, hanem néhány markáns, karikaturisztikus gesztus is. A lila szoknyás nő például komikusan lekezelő, és amikor felháborodik, úgy fújtat, mint egy gőzkazán, Remsey pedig hatalmaskodó (és aztán Csoda tehetsége előtt leboruló) sznob. Kovács D. Dániel Kószájában a kirobbanó lelkesedés keveredik a félénk naivitással: öröm színészként látni a rendezőt, aki egyébként elmaradhatatlan baseballsapkáját a sörényes kapucni alatt is viseli.
A két színészt nemcsak a szerepük, hanem a játéköröm, a gyerekek felé való őszinte odafordulás is összekapcsolja a színpadon. Mintha lubickoltak volna a kreativitást igénylő feladatban, hiszen – Horváth Jenny segítségével – maguk eszelték ki, állították össze a díszletet, a jelmezeket és a kellékeket, ami frappánsan humoros és DIY-osan bájos megoldásokhoz vezetett. A jelmezük mindössze egy (megfelelő lószínű) mackónadrág és kapucnis pulcsi sörénnyel és farokkal, ez utóbbiban Kósza esetében néhány (hamisítatlan lószőr) ecset is himbálódzik. A mellső patákat a színészek tenyerébe rajzolt patkó jelzi.
A díszlet – vagyis maga a színpad – lényegében egy sátorponyva, ebből dugja ki fejét és magasodik elénk dombként a félelmetesen szigorú, Dali-bajszos Remsey Róbert is. A színpadi sírás „műfajára” is reflektál az a jelenet, amiben Csoda szomorúan battyog hazafelé, és egyszerre kezd el esni az eső és kezdenek el patakzani a könnyei: Kovács D. egy műanyag spriccelőből permetez vizet az arcára – jut belőle a gyerekeknek is.
Üdítő az is, ahogy mindkét színész végig tartja a gyerekekkel a kapcsolatot, és nemcsak előre kitalált sémák mentén, hanem valódi interakcióval is. Kezdődik azzal, hogy amíg gyűlik a közönség a nézőtéren, a két ló néha „lopva” kikukucskál a kulisszák mögül, majd párszor átröptetik a (színpad koszolódását meggátló) nejlon leplet a gyerekek feje felett, a következő jelenetben pedig nekünk kell tanyasi állatokat mondani, amiket Kósza rögtön utánoz is. Mindez elég jól megadja az alaphangulatot, aminek köszönhetően a gyerekek egyre aktívabb közreműködői az előadásnak, s a két színész laza spontaneitással reagál az egyre sűrűsödő beszólásokra. A csúcsjelenet egyértelműen az, amikor Kósza nekilát a munkának a lila szoknyás nő lakásán, és a gyerekek biztatásától szinte megmámorosodva vödörnyi festékeket önt a vászonra, és nem átallja pemzliként használni a saját haját (!) – gyanítom, hogy ez nem volt betervezve.
A közönség olyannyira tombol, hogy a legvégén a színészek már nem tudják tartani a gyeplőt (és egy csapat, a színpadra is felmerészkedő gyerek miatt aggódni kezdek Pálos Hanna testi épségéért). Pillanatnyi pánik után és olyan trükköket bevetve, melyekre szülőként is büszkék lehetnek, a két színésznek végül sikerül megfékeznie a túlságosan bátor gyerekhadat.
Az Örkény Színház 2013-ban mutatta be a saját Csoda és Kószáját, a könyv két másik epizódját egy teljesen más, felolvasószínház-jellegű előadásban, melyben a színészek magasított székeken ülve, kottaállványra helyezett papírokról olvasták a szöveget, és ők adták a hangkulisszát is a légyzümmögéstől kezdve a hűtőszekrény ajtajának nyikorgásáig. Mégis van közös két produkcióban: a minimalista eszközökre épülő kreativitás és humor.
No meg persze a zárónyihogás. Nyí-hi-nyí-hi-nyí. Brrr! BRRR! Nyi-Hi.
Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Hab a tortán! Mesél: Pálos Hanna és Kovács D. Dániel (Manna – Füge Produkció)
Író: Czigány Zoltán
Előadják: Pálos Hanna és Kovács D. Dániel
Jurányi Ház, 2021. november 28., kb. 90 néző
Fotók: Szokodi Bea
