Beszélgetés Khaled-Abdo Szaidával

Papp Tímea

2021. március 20.

Khaled-Abdo Szaida író, dramaturg, rendező több műfajban és több városban dolgozik. Találkozásunkkor a szeretetkapcsolat, az inspiráció, a határátlépés és az öndefiníció kérdéseit jártuk körül.

– Több mint tíz éve vagy a pályán, és bár dolgozol felnőttszínházak felnőttelőadásain, de meghatározó a gyerek-, különösen a bábszínházi vonal is. Ez utóbbi a véletlennek köszönhető, vagy tudatos döntés volt?

Nagyon szeretek a szöveggel dolgozni, de iszonyúan inspirált, hogy van egy kifejezési forma, ahol abból fakad játéklehetőség, hogy nem kell mindent szövegben megfogalmazni, hanem cselekvések, képek, szimbólumok váltják ki. Emellett elkezdett izgatni, hogy mi az, ami a gyerekeket érdekli, amit megértenek, ami számukra dekódolható, egyáltalán: mik azok a művészi hatások, amik tágítják a világukat. Az egyetemen Bereczki Csillával kezdtem dolgozni, a műfajba a kettőnk barátsága mellett az a szabadság húzott be, ahogyan ő az egyes darabokat kezelte. Vele kerültem Szombathelyre, a Mesebolt Bábszínházba, ahol megfogott a társulati műhelymunka és az inspiráló szakmai kötődések. Így indult.

– Az egyik osztályfőnököd Kárpáti Péter volt, akinek több drámája született mesékből, illetve egy sajátos közösségi módszerrel. A MárkusZínházzal vagy a Ziránó Színházzal készített előadásaitokban ezt a hatást véltem felfedezni.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nagy hatással volt rám az a rendező-dramaturg kapcsolat, ami közte és Novák Eszter között működött, amelyben a dramaturg nem csupán a szövegkönyvet készíti el, hanem a rendező valódi kreatív társa, illetve az a fajta közösségi alkotás, amelyben a színész személyiségéből és az általa hozott szövegmorzsákból, tényleges csapatmunkában jön létre az előadás. Számomra a színházi munka mindig egy emberi találkozás. Ha ehhez erős szeretetkapcsolat is hozzáadódik, olyan biztonságos környezetben lehet alkotni, hogy egészen mély rétegeket is meg mer mozgatni magában az ember. Tudatosan keresem ezeket a találkozásokat, amelyek egy része nem is tisztán színház, hanem annak a határterülete. Néhány éve például egy pécsi csapattal csináltunk egy szabadulószobát, abban annak a dramaturgiáját kellett kitalálnom, hogyan adjunk át játékosan, élvezetesen történelmi ismereteket.

– A szabadulószobák, de a városfelfedező séták vagy a helyspecifikus kül- vagy beltéri performanszok is felnőtteknek szólnak, nagyon kevés közöttük az, ami kifejezetten családi közönségnek készül. Ennek szerinted mi az oka?

A Keret Alkotó Csoport Minden rendben lesz! című előadásának próbája a MárkusZínházban (fotó: Ruprech Judit)

A korlátokat és az elvárásokat lehet feszegetni, de nem az egyébként bármire nyitott gyereket kell meggyőznöd, hanem először a szülőt és a pedagógust kell érzékenyítened. A szokatlanra egy szűkebb réteg vevő, és az alkotóknak épp a nehezebb eladhatóság miatt több munkát kell belefektetni. Ez viszont nem mindig áll arányban azzal, ami visszajön egy ilyen projektből, és nem is feltétlenül attól függ, hogy szélesvásznú illúziószínházat vagy vállaltan szegényszínházat csinálunk. A csodát semmilyen körülmények között nem spórolhatjuk meg, ehhez viszont az kell, hogy konzekvensen használjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket és a kitalált formát.

– Van kedvenc korosztályod?

A gyerekeim óvodások, most őket értem a legjobban. A kamaszokkal azért szeretek dolgozni, mert velük már felnőttként lehet beszélgetni, de nagyon őszinték, keményen kritikusak, és azonnali visszajelzést adnak, ami tanulságos egy alkotónak. A kettő közötti korosztály is érdekel, mert már bonyolultabb témákat vehetsz elő, azokat összetettebben fejtheted ki, de még úgy érzem, nincs hozzájuk kulcsom.

– Alapvetően vidéken élsz és dolgozol. Gyakran beszélünk arról, hogy ahány város, annyiféle közönség és tűréshatár. Neked mi a tapasztalatod?

Kisrigók – Három gyerek hazatalál, mese az örökbefogadásról. A Hepp Trupp Társulat, a Kaposvári Bábszíntér és a Keret Alkotó Csoport koprodukciója

Szombathelyen szerencsés a helyzet. Kovács Géza olyan színházat épített föl, amelyben fontos a társulat, ezért erős a műhelyjelleg, és tudatosan nevelik a nézőket. Zalaegerszegen a bábszínházban épül a társulat, az utóbbi években jelentős változások indultak el.

A legtöbbet Pécsen dolgozom, és inkább ifjúsági és felnőttelőadásokban. Itt nagyon erős a civil szféra, és nagyon más egy olyan városban dolgozni, ahol fiatalabb vagy idősebb értelmiségiek szívesen gondolkodnak együtt különböző témákról, és hozhatunk létre formanyelvileg kísérletező előadásokat. Én az utóbbi időben a Keret Alkotó Csoporttal dolgoztam a leggyakrabban. De rajtuk kívül több színházi műhely is dolgozik a városban, ezek mindegyikének megvan a maga közönsége, persze létezik némi átjárás a nézői rétegek között. Ez a sokszínűség szintén újdonság számomra, és ha lehetőségem van arra, hogy másokat is bevonjak egy munkába, akkor szeretem vegyíteni a különböző háttérből, csapatokból érkezőket, mert izgalmasnak és inspirálónak tartom, ahogy beleláthatunk egymás módszereibe.

– Mi jelenti számodra a komfortzónából való kilépést?

Az, hogy elkezdtem rendezni, már a komfortzónám elhagyását jelentette. Egy-másfél éve készítettünk egy előadást, amihez Kárpáti Péterrel csináltunk egy imprótábort, és az ő módszerét alkalmazva halmoztuk fel azt, amiből darab, majd előadás készült. A folyamat minden állomása újdonság és kihívás volt, a végeredmény pedig egy vitaszínházi előadás lett, amiben vitavezetőként is közreműködöm. Az írás magányos műfaj, dramaturgként a rendezővel működsz együtt, rendezőként a teljes csapatért felelsz attól kezdve, hogy instruálod a színészt, egészen addig, hogy a produkció szervezésében is benne vagy. Itt viszont még a nézők elé is ki kell állnod. Ebben a folyamatban gyakorlatilag végig a saját határaim átlépésére voltam kényszerítve.

– Ezt tudatos önfejlesztésből csinálod, vagy azért, mert ha szembejön egy feladat, azt meg kell oldani?

Ormánsági Kultúrmisszió és a Keret Alkotó Csoport koprodukciója: Fényesebb a láncnál a kard – drámajátékokkal tarkított papírszínházi előadás március 15. eseményeiről, játssza: Herczeg Adrienn (fotó: Kölcsey-Gyurkó Sára)

Is-is. A környezetem hamarabb kezdett rólam rendezőként gondolkodni, mint hogy én elhittem magamról. Én értem lassabban, és nekem volt nehezebb, hogy a rendezőt is beépítsem az identitásomba. Sokáig úgy gondolkodtam magamról, mint egy dramaturg, aki időnként rendez.

Gyakran intuícióból döntök, és csak utólag értem meg, miért kellett épp arrafelé mennem, de azt, hogy kikkel, hol dolgozom, milyen témákkal foglalkozom, igyekszem tudatosan irányítani. Valószínűleg a pályán eltöltött tíz év miatt, és azért is, mert két kisgyerekem van, másképp választom meg, hogy mire fordítom az időmet, az energiáimat.

Ahogy az előadásaimban egyre inkább megjelennek a társadalmi témák, úgy mélyedtem el bennük egyre jobban. A megszerzett tudás pedig felelősséggel és kötelességgel jár, ezért hoztuk létre az Ormánsági Kultúrmissziót, ami elsősorban kultúraközvetítésről szól, de elkerülhetetlenül vele jár a szociális segítségnyújtás is.

– Mi a jövő? Milyen kapcsolatot szeretnél a benned élő alkalmazott dramaturg és a szívügyi rendező között?

Az egyensúlyra törekszem, mert mindegyikben másféle találkozás minősége rejlik, és mindegyik örömet szerez.

– Nem színházi, hanem könyvtörténetek írását tervezed?

Egyelőre drámákban gondolkodom, de életprojektként ez is ott lebeg a szemem előtt.

Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Portréfotó: Várai Enikő (Pinewood Lifestyle)