Beszélgetés Nagy Orsolyával
Papp Tímea
2017. július 30.
Nagy Orsolya a legfiatalabb bábdramaturg, aki bár csak két éve van a pályán, de jó húsz produkcióban dolgozott már dramaturgként vagy íróként. Beszélgetésünkben folyamatosan a tanulásról és a tapasztalásról esik szó.
Mi volt az a színházi élményed, ami a Színművészeti felé vitt?
Kitaláltam középiskolásként, hogy jó lenne színházba járni. Nem emlékszem, miért épp ez jutott eszembe, és nem más, mindenesetre elkezdtem aktivizálni a barátaimat, a családomat. Valahogyan elkeveredtünk az Ascher Tamás rendezte A nő a múltból-ra az Örkény Színházba, és valami olyan volt, amit még nem láttam addig, ami nagyon megfogott, különösen a szerkezete, a dramaturgiája. Ekkor, talán tizedikben kapott el az, hogy szeretnék színházi közegben dolgozni, ilyen előadásokat létrehozni. Tudtam, hogy színésznek alkalmatlan vagyok, rendezőnek szintén nem lennék jó. A dramaturg viszont szimpatikusnak tűnt: irodalommal, szövegekkel foglalkozik, és ekkor gondoltam, hogy ez lehet az én utam.
Volt egy dramaturg osztályfőnököd, Radnai Annamária, és volt egy író, Forgách András, illetve tíz osztálytársad. Milyen öt évet töltöttetek együtt?
Az egyik legérdekesebb tapasztalat és legjobb élmény számomra az volt, hogy negyedévben, amikor szakmai gyakorlatra mentünk, akkor derült ki, mennyire sokfélék vagyunk mi tizenegyen, és mennyire sokfélét jelent az, hogy dramaturg. Bíró Bence Schilling Árpádhoz került, Ivanyos Ambrus számítógépes játékok és egyéb, a színház határterületén mozgó projektek tervezésében vesz részt, Thury Gábor Hamburgban van, Cserne Klári térspecifikus előadásokat csinál – csak ízelítőképpen, hogy hányfelé mentünk. Azt hiszem, ez a távolodás az addig felmerült konfliktusokat felülírta, mert akkor kezdtük el igazán megérteni egymást, amikor mindenki az egyéniségéhez passzoló terület felé indult.
És benned mi volt a kezdet kezdetén?
Szerintem ugyanaz, mint mindenki másban: az Örkényben vagy a Katonában dramaturgnak lenni. Ez egy darabig tartotta is magát, aztán egyrészt jött hozzánk másodévben órát tartani Gimesi Dóri, másrészt Annamari ajánlott Gothár Péternek a Karnyónéba, amit történetesen bábszínész osztállyal csinált. Dóri elmondta, hogy a bábszínházakban munka van, lehet tanulni, a báb izgalmas műfaj, ezzel párhuzamosan pedig láttam, mi mindent tud egy bábszínész, mi minden lehetséges egy báb- vagy bábos előadásban. És átkattant bennem, hogy mi is szeretnék lenni. Azóta pedig egyre inkább tudom, hogy a bábos gondolkodás nem csupán hagyományos bábokkal valósítható meg a színpadon, lásd a Nylon Groupot, vagy nem is mindig kellenek hozzá bábok. Elég az anyaghasználat milyenségére nézni például a vaskakasos, a Madách Színház Shakespeare Fesztiválján bemutatott Makrancos Katában, ahol a textúrákkal nem csupán a tervező, de a színészek is játszanak.
Egy picit térjünk vissza Dóri óráihoz. Addig egyféle szempontból foglalkoztatok a szövegekkel, és szerintem nem nyúlok mellé, ha azt mondom, mesékről is kevés szó esett. Ebben is könnyen váltottál?
A hívószavak megvoltak, de a bábszínházi élményeim, mint nagyjából mindenkinek, óvodából, alsó tagozatból származtak. Fogalmam sem volt, a forma mire képes. Dóri egyrészt a műfaj gyökerét mutatta meg, illetve azt, hogy hányféle technika létezik. Élvezettel beszélt a bábról, és előadásokat néztünk, például Ilka Schönbein Piroska és a farkasát, vagy elvitt arra a Csongor és Tündére a Nemzetibe, amit Tengely Gábor rendezett. Tehát egyáltalán nem a szövegkezelés, hanem az előadás felől közelítette meg a bábdramaturgiát. Az is érdekes volt, amikor Lakatos Vanessza átlag gyereknéző szempontjából elemeztünk egy jelenetet, hogy abból ő mit ért meg. Akkor jöttem rá, hogy a gyerekeknek sokkal pontosabban kell fogalmazni. A bábos gondolkodást viszont a mai napig tanulom. A Szélkötő Kalamonát tavaly csináltuk Pécsett Markó Robival, az egy kétszintes kesztyűs bábos előadás volt. Robi rendezte és írta a szövegkönyvet, én voltam a dramaturg. Enélkül a tapasztalat nélkül nem hiszem, hogy meg tudtam volna írni a zalaegerszegi Misi mókus szövegkönyvét, ami szintén egy kétszintes kesztyűs bábos előadás, és szintén Robi rendezte. Mert hiába látsz kesztyűs előadásokat, és elméletben meg lehet tanulni, hogy a kesztyűs bábok szeretik a gyors, pergő, sokmozgásos, kevés szöveges jeleneteket, íróként is csak csinálva lehet igazán közel kerülni az egyes technikákhoz.
Te mennyire vagy hajlamos a túlírásra?
Jaj, eléggé, de remélem, ebben csak a pályakezdés bizonytalansága van benne; annyira biztosra akarok menni, hogy értse a rendező, a színész, a néző… És itt visszatérnék még a bábos gondolkodásra, ami számomra íróként azt is jelenti – és ez az, amit igazán tanulok –, hogy merjek engedni a vizualitásnak, a színpad képzőművészetének, annak, hogy a báb eleve egy sűrített jel, amit nem kell verbalizálni.
Van olyan korosztály, amin egyelőre nehezen találsz fogást?
Azt hiszem, a kamaszokat már értem. Amikor ifjúsági irodalmat olvasok, időnként annyira bekerülök a történetbe, hogy én magam is a kamasz szereplő szemszögét veszem föl, máskor pedig kijön belőlem a felnőtt, a „nem igaz, hogy nem látod” hozzáállással. Ami a kisebbeket érinti, nos, ott is tapasztalási folyamatról van szó. Dórinál sokat foglalkoztunk ennek a pszichológiájával, ami azért is hasznos, mert egy vidéki bábszínház gyerekelőadásaiban kevéssé különülnek el a korosztályok. Vannak fejlődés-lélektani szabályok, szerkesztési panelek, amiket meg lehet tanulni, és azokat az írásban tudatosan használni. És természetesen hagyatkozom a rendezőkre is. Úgy gondolom, ami igazán jó, az működik, az öt-, huszönöt és ötvenöt évesnek is.
És van olyan technika, aminél azt érzed, kezded kiismerni?
A Szemenszedett mese-beli tárgyanimáció számomra maga volt a csoda, utána Markó-Valentyik Anna Éneklő Betlehemét már másképp néztem, nagy hatással volt rám, hogy a tárgyak milyen izgalmas rendszerekké tudnak összeállni. E tapasztalatok után bátrabban mertem javaslatokat tenni Varsányi Petinek a szintén tárgyanimációs Öreg kisasszony autós meséihez. Szervesebben részt tudsz venni a rendszer kitalálásában, ha ismered a technikát, de azt hiszem, egy-egy technika tárházának kimerítéséhez egy élet is kevés.
Rengeteget dolgozol, most is röpködnek az előadáscímek. Ezek közül mit érzel a legfontosabbak?
Nem unatkozom, és nem azért, mert ebben az évadban 14 bemutatóm volt, hanem mert mindegyiknél azt érzem, hogy fejlődöm. Az összes bábos munkám szerelem és tanulás egyszerre. Ha ebből az évadból egyet kell választani, akkor az a Makrancos Kata, mert az én vagyok: Kata és Petruchio is. Ebben a darabban nagyon ki mertem adni magam.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Takács Renáta
