Beszélgetés Markó Róberttel

Marik Noémi

2017. július 8.

 

Soha nem ábrándozott arról, hogy színházat csináljon vagy írjon. Szombathelyi, így gyerekkorában nem sok színházat látott. Magyar-pszichológia szakra járt, a kollégium és egyetem között félúton azonban ott volt a Katona, ahova elment jegyszedőnek, és megfertőződött a színházzal. Innen már egyenes út vezetett a Hajónapló Műhelyhez. Színikritikus lett. A 2009-es Budapest Bábszínház-beli színikritikusdíj-átadón szembesült azzal, milyen fantasztikusan sokszínű a báb, és szimpatikus a bábosok légköre. Beleszeretett. Kocsis Rozi felvette a Győri Vaskakas Bábszínházba sajtósnak, aztán inkább asszisztens és dramaturgféle lett ott. Míg Novák Eszter el nem hitette vele, hogy nemsokára rendezni fog. Most júniusban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen bábrendezőként.

 Ma Magyarországon a bábszínházi előadások zöme gyerekeknek készül. Nem bizonytalanított el ez a tény, amikor bábrendezőnek jelentkeztél?

Sőt. Imádok gyerekeknek előadást csinálni. Egyrészt mert instant visszajelzés van, másrészt mert abban az illúzióban ringatom magam, hogy ha már egyszer olyan értelmetlen dolgot csinálok, mint a színház, akkor mégiscsak a gyerekkorosztály az, amelyik még nincs elrontva, így talán lehet valamennyi értelme a munkámnak: tudok hatást gyakorolni. Egyszóval engem ez érdekelt, és nem is jelentkeztem volna prózai osztályba.

Öten végeztetek idén bábrendezőként. Ez nem sok?  Fel tudja szívni ez a pici hazai piac?

Abszolút. Nagyon nagy rendezőínség van ugyanis, hiszen mi csupán a második végzett bábrendezőosztály vagyunk Budapesten. Kovács Gézáék generációja után kimaradt legalább egy. Ehhez képest van a Budapest Bábszínház és van a tizenegy vidéki kő-bábszínház. Ha csak a matematika oldaláról közelítem is, a tizenkét színház csinál évenként hatvan bemutatót, egy rendező pedig évente rendez kb. hármat – akkor ez azt jelenti, hogy húsz rendező kell a szakmába. És ma Magyarországon nincs húsz komolyan vehető bábrendező. Tehát nagyon is van fogadókészség a színházak részéről. Az előző osztályból is mindenki kapott szinte mindenhol legalább egy lehetőséget.

Hogyan látod, országos viszonylatban mennyire nagy a szórás minőségileg?

Nagyon nagy. De folyamatában jó látni, hogy milyen elmozdulások vannak, melyik színház honnan hova jutott. Erre kiváló alkalom a kecskeméti Ciróka Bábszínház által szervezett bábos találkozó: itt pontosan követhető, hogy például mesterségbeli tudásban mennyit tud előre menni egy társulat egy vagy két évad alatt. Ilyen szempontból vannak komoly műhelyek Magyarországon, és vannak gyenge színvonalon működők. Az mindenesetre jó, amikor bizonyos emberek ízlése meg tud határozni helyeket, amitől annak a helynek és előadásainak lesz egy arculata, világa. És jó, ha arca van a színházaknak. Az is jó, ha ez sokféle. Ezért is veszélyes, hogy kevés rendező van: kevésféle ízlés és gondolkodásmód.

A te ízlésed milyen?

Én a színházban legjobban a színészt szeretem, ebből pedig az is következik, hogy nálam a színészeknek nagyon sok mindent szabad. Bohóckodni, komédiázni, ripacskodni. Mivel van egy viszonylag stabil tól-ig ízlésem, legalábbis ebben reménykedem, jól be tudom lőni, mi az, ami nem megy túl azon a határon, ami az optimális. Mert az arány rettentő fontos. Ez a kidekázgatás nagyon szórakoztat, szeretem csinálni. A rendezésben igen fontos a rend. Nekem pedig van egy erős szintetizáló, rendszerező hajlamom. A népmesékben is rend van, talán ezért is vonzódom hozzájuk. Nagy vízióim viszont nincsenek – ez a gyengeségem. Ilyenkor kell megtalálni egy olyan társalkotót, mint Boráros Szilárd, Cziegler Balázs vagy Michac Gábor, akiknek mondasz nyolc mondatot, és olyat terveznek, ami már tulajdonképp megrendezi az előadást.

Mit gondolsz, mitől lesz ma innovatív a bábszínház?

Szerintem én pont innovatívot nem tudok csinálni. Csak jó szabályosat – mint ahogyan általában szabályosak a népmesék is. Retrográd vagyok, azt szeretem, ha a színház elmesél egy történetet, elejétől a végéig. És ha megértetted, akkor jól meséltem el, akkor az előadás alapjaiban rendben van. Egyébiránt tűzzel-vassal próbálok harcolni az ellen, hogy a színház az a hely legyen, ahova szépen fel kell öltözni és ahol jól kell viselkedni. Mert nem az a színház. Az a jó, ha otthon érzi magát egy gyerek az előadáson, és az valamiféle élményt ad neki, amit rögtön el is kezdhet feldolgozni.

Nem véletlenül említed minduntalan a népmeséket, eddigi munkáid alapján is mintha a népmesék mellett tetted volna le a voksod.

Ódzkodom azoktól az előadásoktól, amelyek nagyon erősen állítanak valamit; attól függetlenül, hogy egyetértek-e az állítással vagy sem. Erősen hiszek abban, hogy a jó történet jó értelemben véve általános – és így lyukadok ki többnyire a népmeséhez. A népmesékben a gyerek is meg a felnőtt is megtalálja az azonosulási pontokat. A csillagszemű juhászban is az tetszett meg elsőre, hogy a hatalom, illetve az azzal való szembenállás egy ovis gyereknek is ismerős helyzet, amivel könnyen tud azonosulni. A csillagszemű juhászban is az tetszett meg elsőre, hogy a hatalom, illetve az azzal való szembenállás egy ovis gyereknek is ismerős helyzet, amivel könnyen tud azonosulni.

Formailag mire kell figyelni egy gyerekelőadásnál?

A kisiskolás kort a mágikus világkép határozza meg, amivel együtt jár az a fajta világlátás, hogy mindennek lelke, személyisége van. A hamutartónak, a pénztárcának, a tejesdoboznak. Ötévestől a kisiskolás korig sokkal gyorsabban történik meg az azonosulás egy tárggyal vagy egy bábbal, mint egy jelmezes színésszel. Ami a mi malmunkra, bábosokéra, hajtja a vizet. Például a Szemenszedett mesét pöttyös bögrékkel játszottuk, és volt gyerek, aki utána úgy mesélte, hogy „Erzsi” elmosolyodott meg sírt, pedig hát nem volt semmiféle mimikája, még arca sem a bögréknek. Egészen elképesztő látni, mennyire tudnak ebben a rendszerben gondolkodni a gyerekek. A kecske egy tejeszacskó, amit ha a két nővér széjjelver, és fröcsög: folyik a vére; belerakják a kukába: eltemetik, sírba teszik. Nem véletlen, hogy az ovisoknak, kisiskolásoknak szóló színház formája épp a bábszínház.

Mi a tapasztalat, a felgyorsult világtól, a média hatásától lerövidül ez a mágikus korszak?

Nem tudom, de bennünk, alkotókban folyamatosan megvan ez a félelem. Ám a gyakorlat minduntalan elhessenti a félelmünket. Annak, hogy egy élő, lélegző valaki van a színpadon, és ő kelt életre egy élettelen dolgot, még mindig óriási hatalma van a tévével és konzervművészettel szemben.

Dilemma a gyerekek nevelésével kapcsolatban, mennyire kell haladni a korral, figyelni az igények alakulását, vagy kell tudatosan kézben tartani és őrizni a régi értékeket.

Én például még soha nem éreztem, amikor népmesét adaptáltam, hogy most a magyar népmesekincs megőrzésének ügyéért teszek. Szerintem azokat a történeteket kell elmesélnünk, amelyekhez valami közünk van. És hogyha valakinek a váláshoz van köze, akkor meséljen arról, ha meg valakinek ahhoz (mint ahogy én mindig valahogy ebbe a folyóba lépek bele akaratlanul is), hogy van egy út, amin muszáj végigmenni, az meg meséljen arról, például egy népmesével. Ha valamit mégis kedvem van sulykolni az előadásaimmal: a humor mint életstratégia. Vagyis felmutatni, hogy a világban, ebben a kaotikus, néha jó, néha rossz, néha elviselhetetlen, néha nagyon fájdalmas dologban a humor biztos pont, ami mindig segít valahogy túlélni. Ez már a 3-4 éveseknél is jól működik.

Például a Vitéz László-játék is erre épít: tegyük nevetségessé, amitől félünk, aztán nevessük ki! Sokan tévesen aggódnak, hogy jaj, túl félelmetes, túl agresszív és hangos ez a fajta színház. A probléma akkor keletkezik, ha ez a félelem nem oldódik föl és hazaviszi a gyereknéző. Ha ezt a nagyon félelmetes, nagyon gonosz valamit nem győzi le a mi pozitív hősünk, akár humorral, akár erőszakkal, akár valamilyen dramaturgiai megoldással.

És milyen hősre van szüksége egy gyereknek: egyértelműre, fekete-fehérre vagy árnyaltabb életszagúra?

Ez is korosztályi kérdés. Ovis korban nincs árnyalat, ott a jónak jónak kell lenni, a rossznak meg rossznak, és a népmese ezt is nagyon tudja. Van egy jól körülhatárolható pozitív hős, akivel a kisgyerek azonosulni tud, és végig tud menni vele az útján. A kisiskolás kor az, amikor elkezdődik már valamiféle cizellálódás, vagy bejöhetnek más nézőpontok. Egy ovis esetében ez igen veszélyes. Sőt, gyereklélektanilag bizonyított, hogy káros, ha a mágikus világkép tisztaságát összekuszáljuk.

A bábszínházak egyre jobban nyitnak a nagyobb, sőt, felnőtt korosztály felé. Te is tervezed?

A felnőtteknek való rendezés sem idegen tőlem, de nincs bennem hiányérzet, sem sóvárgás. Nem győzök elég hálásnak lenni azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, abban a közösségben, ami a győri Vaskakas Bábszínház – ahol az emberi szabadság nagyon fontos, ahol nincs az emberek keze megkötve, és ahol nemigen vannak rossz kompromisszumok. Ahol azt érezhetem, hogy olyanok vannak körülöttem, akikkel egy nyelvet beszélünk, akikkel egymás emberei vagyunk, és akikért bármikor a tűzbe merném tenni a kezem.