Cipőmese (Marica Bábszínháza)
Proics Lilla, július
Nyári napközis-táborozó gyerekcsoportokkal együtt néztem a hatodik kerületi Eötvös 10-ben a Marica bábszínház Cipőmese – Szerelmetes tulipántom című előadását. Aznap jó volt nyári napközisnek lenni.
Ismerjük a népmesét, amelyet Benedek Elek Tulipán címmel írt meg: zsánersztori. A fellelhető férfiakkal elégedetlen (az előadásban Topánka) királylány sóhajtozó szülei jóváhagyásával kihirdetteti, ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle – na, ezt fejtse meg valaki, mit is jelent –, hogy nem találja meg. A sok karóba húzott kérő után érkezik a mi szegény legényünk, nevezetesen Bakancs Bandi, akinek már a vándorútján megismerjük hetyke természetét, ugyan harmadik próbálkozásra, mint valami ügyes szovjet, majd ukrán rúdugró, de sikerrel jár.
Amikor Tárnok Marica morc bakóként végrehajtotta a közösség soraiban hiába bujkáló nemes férfiakon a cipőlerántás általi [láb]fejvesztést, és vitte a fel a színpadra a begyűjtött tornacipőket a jókedvű előadás díszletébe komponálva, beugrott a gusztusos somoskői atlétikapálya – ahol régóta rendeznek nemzetközi ugrógálákat és ahol vitrinekben a világ legnagyobb magas- és rúdugró cipőgyűjteménye látható, naná, hogy Bubkáé is. A színésznő azzal mulattatta még jobban a gyerekeket, hogy a tanítóbácsikat találta meg a gyerek közt elbújva (mesemotívum!), és szitkozódva rájuk rontott, hogy lerángassa a lábbelijüket – lám, a napközis pedagógusok többségükben tornacipőt hordanak, amelyek így szakszerűen eltávolított fejekként egy fára kitűzve gazdagították a színművészetet.
Az előadás világa egyébként amolyan városiasított népi játék, ami bábos szempontból szellemes és nagy vonalakban egységes: a történet felvezetéseként interaktívan bemutatják a játékban majd később figuraként használt cipőtematikus tárgyakat, így például Marica sárkeféből bajuszt tart maga elé énekelgetve, a sámfát dobverőnek azonosítják be a gyerekek és így tovább, s végül levonják a tanulságot: „bármiből lehet bármi”. A bábfelvonultató bevezető után játsszák el a mesét – izgalmas, ahogy átlényegülnek élővé a cipőtematikájú tárgyak. A színészek gördülékenyen működnek együtt: Sz. Nagy Mari légies királylányos, visszafogottabb alkat, Tárnok Marica kicsit szélesebb skálán, bátrabban dolgozik – és ez az eltérés izgalmas színpadi helyzetet ad ki. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, alakok – mivel az összes figurát ketten személyesítik meg –, amiknél éppen az alkatukkal ellentétes feladatot oldanak meg frappánsan: mint amikor például Marica (aki színészként nem egy szorongó karakter) aggódva hallgatja szülőkként az Sz. Nagy Mari (aki színészként ugyan eljátssza az önbizalmat, de sokkal tépelődőbb alak) alakította lányuk önbizalommal teljes dalát.
A páros és az előadás charlstonos, swinges, latin zenei világa pedig elragadó, és egyben vagány a natúr világú díszlet és bábokhoz – első ránézésre inkább autentikus népzenét képzel hozzá az ember (díszlet, báb: Sz. Nagy Mari). A felvételről szóló zenére éneklik a mulatságos dalokat, temperamentummal (zene: Farkas Tibor, dalszöveg: Bali Judit). Bakancs Bandi például tangóban tudatja: annak ellenére, hogy belé sem illik minden fűző, de a dala bánatűző. Ennél a dalnál eszembe is jut, hogy lemondtam volna a klasszikus elemekből épülő díszletről, a kedves és természetbarát kosarakról. Tudom, velem is vannak bajok, de olyan ez a gyerekszínházban, mint a szappanbuborék meg az árnyjáték, amelyeknek használatát ritkán érzem indokoltnak – most például a kosarakat látva keresni kezdtem a repülő sómat. És akkor legyünk gyorsan túl egy lendülettel a jelmezeken: szoktam szeretni Béres Móni ruháit, de ez többféle rózsaszínű árnyalatot ábrázoló, bőségesen lógó, zsabóval díszített két egyforma jelmez leírhatatlanul ronda, és semmitmondó, vagy az esztétikai sokkhatás miatt nem sikerült megértenem, amit mond. A bábok koncepciója az, hogy a sámfával kitömött, cipőnyelvorrú fejekről személyiségazonos test nélküli ruhák lógnak le, de szöszmötölősebb mozgatással alighanem jobban életre keltek volna, mert így néha az volt az volt a benyomásom, klaffognak, hogy tudják tartani az előadás remek tempóját.
De mindez engem valójában nem zavart – azért ahhoz ennél sokkal több kell, hogy egy jó előadást a látvány elrontson. A független színházban maradandókat alkotott Tárnok Marica szórta a nyúlcipőket meg a hócipőket, és ironizálva szőrös talpúzott is. Egyáltalán, olyan nagy kedvvel játszott, aminek képtelenség lett volna ellenállni. Nem is lehet mellette könnyű Sz. Nagy Marinak, aki szépen, eltökélten dolgozik. Élmény volt látni Tárnok Marica arcán a mesélni szerető rendező lelkesedését is, amikor előjött leforrázva, megtaláltként – a bábját találta meg a királylány – a nap mögül mérgesen, úgy, mint aki érti, hogy veszített, csak éppen nem szereti, úgyhogy azzal a lendülettel neki is fogott tanakodni, hogyan lehetne ezt ügyesebben. Ez egy gyönyörű népmesei alapmotívum, remélem, a táborozó gyerekek is vették, mert szükségük lesz rá.
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Cipőmese – Szerelmetes tulipántom (Marica Bábszínháza)
Zenés bábos heje-huja a Tulipán című magyar népmese nyomán
Játszók: Tárnok Marica, Sz. Nagy Mari
Zene: Farkas Tibor
Dalszöveg: Bali Judit
Jelmez: Béres Móni
Díszlet, báb: Sz. Nagy Mari
Rendezte: Tárnok Marica
2017. június 27., Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér, 180 néző