Az öreg király hagyatéka
Tomcsa Sándor Színház, Udvarhely Bábműhely
Gergics Enikő
2021. május 8.
A Szabó Attila által feldolgozott és megrendezett Az öreg király hagyatékában több ismerős népmesekomponens fonódik össze, van itt királyfi, királylány, boszorkány mostoha, alakváltás, háború, végrendelkezés, három ócskának tűnő, bűvös tárgy megöröklése és persze a minden hájjal megkent, beszélő róka, aki végül mindig kihúzza a málé királyfit a csávából. Összességében a történet tehát nem tartogat nagy meglepetéseket, és a kicsit suta kerettörténetbe ágyazottság sem csavar rajta különösebben. Az előadás azonban mégis rendkívül jóleső, mint azok az egyszerű dolgok, amelyek egyszerűen csak jól vannak elkészítve.
A díszletet mindössze különféle székek alkotják, amelyek háttámlájára ágakat erősítettek, feltehetően a folyton visszatérő erdőhelyszín miatt. A székek folyamatos rakosgatása, kerülgetése, megmászása már eleve megadja a színpadi mozgásnak azt az ugrándozós, hebrencs dinamikáját, ami végig jellemző marad. A bábmozgatás többségében háttér nélkül történik, de van, hogy egy-egy széket, sőt egymás testét használják paravánnak a játszók. A négy színész egyforma, feltűnő fodorgallérral ellátott, világoskék ruhát vagy overált visel, amely inkább komikus, különösen a nők geometrikusan szabályos, piros arcpírjával együtt. A férfiak sokkal jobban jártak. Nem is valódi jelmezek ezek, hanem a bábszínész láthatatlanná tévő köpenyét jelentik.
A díszletért, jelmezért Bartal Kiss Rita felel, és úgy tűnik, hogy a látványt inkább a báboknak rendelte alá. Az egyetlen kimondott effekt az, amikor a híresen szép királylány belépőjét hangsúlyos buborékfújás kíséri. A bábok viszont valóban különlegesek, a melankolikusan szép arcokhoz tartozó bábtesteket különböző tárgyak alkotják, az öreg királyét például egy fiókos komód, a mostoháét egy füles fakupa, a királyfiét egy szelence. Ezek egyáltalán nem céltalan megoldások, az öreg király például a fiókjaiban kutat az államvagyon után, majd a közelgő halálát érzékeltetik egyértelműen, mégis líraian a helyükről kihullott fiókok.
A többi szereplő esetében is akad néhány humoros fordulat, amikor doboztestükből előkerül egy-egy tárgy. A róka feje és farka különálló bábdarabok, a színész két keze hozza össze belőlük a komplett figurát, ennek humorát is alaposan kihasználja a rendezés. Az animáció egyébként is dúskál a poénokban mind mozdulatok, mind hangadás szempontjából, és ezek a poénok nem is érződnek egyformának. Mondjuk emellett nem lehet kihagyni a püfölős humort sem, azt megköveteli és méltányolja is a közönség.
A kerettörténet szerint a két barát és két nővér ugyanabban az erdőben ugyanazt a kincset keresik, végül a mesét tartalmazó könyvet találják meg, hát gyorsan el is bábozzák a maguk gyönyörűségére. A két-két különböző habitusú pár között azonnal, kötelező jelleggel pattanó szikrák kicsit bugyuta hatást keltenek, de okot adnak a kergetőzésre, a vásári humorú fizikai atrocitásokra és persze a zenélésre. Ez megadja az alaphangulatot, és a játszók elsődleges szerepe később is kikacsint a bábjáték mögül, amikor például Lukács Emőke részint segít a mostoha főmozgatójának, Albert Orsolyának az animációban, részint viszont igyekszik időnként be is vinni a mostohának néhány találatot az ásóval.
A túlzásba vitt sikítozás ellenére megnyerő a bábjáték lendülete, lelkesültsége. Pál Attila a királyfi szerepe mellett a zenéhez is hozzájárul az ukulelével. Lukács Emőke a királylányt és az ő bájosan bumfordi szolgálóját formálja meg, Szűcs-Olcsváry Gellért pedig az öreg királyt és a rókát játssza élvezetesen, szellemesen. A finálé dala ugyan nem nyújt nagy esztétikai élményt, de mindezek után a négy színésztől teljesen hitelesen cseng az a szokványos üzenet, hogy játszani kincs. Különösen mostanában.
A mese végén, amikor már minden jóra fordult, és a királyfinak a gonosz mostoha sorsáról kell döntenie, érdekes megoldást látunk a büntetésre. A királyfi lemond a háromból arról a két örökségül kapott tárgyról, a hétmérföldes bocskorról és a kifogyhatatlan gazdagság bugyellárisáról, amelyre a mostoha leginkább fente a fogát. Ezt viszont nem nagylelkűségből, hanem azért teszi, hogy minél fordulatosabban és látványosabban kitolhasson vele. Úgy tűnik, egy uralkodónak még a bosszúban is illik áldozatot hoznia, bár nem biztos, hogy az öreg király a kihullott fiókjaival pontosan erre gondolt, amikor azt írta a végrendeletében, hogy az életben nem az anyagiak számítanak.
Gergics Enikő
(Színházi Kritikusok Céhe)
Az öreg király hagyatéka – álmokból szőtt bábjáték (Udvarhely Bábműhely, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely)
Bukovinai székely népmese alapján írta és rendezte: Szabó Attila m.v.
Szereplők: Lukács Emőke, Albert Orsolya, Pál Attila, Szűcs-Olcsváry Gellért
Látvány: Bartal Kiss Rita m.v.
Zene: Pál Attila és Pásztor Márk m.v.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által rendelkezésünkre bocsátott felvétel alapján
