Gondolatok az interaktivitásról
Esetleg vitaindító
Kisszínházam, a Pereputty együttes egyike azoknak az apró társulatoknak, amelyek az ország tájain kalandoznak. Meséket viszünk óvodákba, iskolákba, rendezvényekre. Előadásaink valahol az élőszavas mesemondás és a félig-meddig improvizatív vásári bábjáték között foglalnak helyet. Néhány éve azzal az aggasztó jelenséggel szembesülünk, hogy a szervezők, pályáztatók, sőt maga a gyermekközönség is (!) elvárja előadásainktól az interaktivitást. De vajon mit is jelent ez?
Hitünk szerint maga a művészet – bármilyen művészet, nem csak az előadói – interaktivitásra, vagyis az alkotó és a néző közös tevékenységére épül. Ugyanakkor az interaktivitás jelen esetben konkrét cselekvést, nem pedig aktív befogadást jelöl. Ezzel pedig nekünk gondjaink, vagyis inkább egyéni elképzeléseink vannak.
A színházi helyzet általában a következő: van minimum egy előadó, aki hozott egy történetet, amit át szeretne adni a közönségének. Ezen kívül van minimum egy befogadó, azaz közönség, amely azért jött el, hogy a történetből részesüljön. Gyermekelőadásnál a reakció-interakció természetesen, erőltetés és instrukciók nélkül kialakul, kiabálni, nevetni fognak; egy jó előadás megszólítja és reakcióra készteti teljes valójukat.
Úgy tűnik, mostanában ez nem elég, számos esetben színpadra hívják a gyermekeket. De vajon milyen folyamatok indulnak el ezzel? Nézzük meg, mi történik ilyenkor a közönség soraiban! Abban a pillanatban, hogy szerepbe léptetik a gyerekeket, a közönség és az előadó között elmosódik a határvonal, a valódi interakció megszűnik. A gyerekek egyik fele szeret szerepelni. Ezeknek a gyerekeknek egy része valóban szeret szerepelni, a másik része pedig azt hiszi, hogy szeret, vagy a kísérője kérésére jelentkezik. Néhányukat kiválasztják, ők boldogan mennek a színpadra, bár fogalmuk sincs, mit kell majd csinálniuk. A maradék csalódott. A kiválasztottak közül néhány rádöbben, hogy mégsem szeretne szerepelni, visszaszalad a nézők közé, szintén csalódva. A közönség másik fele nem szeret szerepelni, ők feszülten araszolnak hátrébb, a szemkontaktust megszakítják, nehogy rájuk essen a választás. Ezeknek a gyerekeknek egy része igazából szeretne jelentkezni, de nem mer, vagy nem engedik – csalódás. Aki szeretett volna szerepelni és ki is választották, a legritkább esetben élheti ki megmutatkozni vágyását, hiszen személyiségére nincs szükség, csak mint báb? látványelem? funkcionál. Néha, nagyon érzékeny előadó és átütő személyiségű gyerek képes valódi kapcsolódásra és felejthetetlen perceket szerez.
És vajon mi történik a színpadon? Az előadó mesélőből átalakul a „biodíszlet” tologatójává, hangjává, instruktorává. Mesélői mivolta, titokzatos történethordozói minősége megszűnik. Kezelnie kell a kisgyermek ügyetlenkedését – nem azért, mert a kicsi ügyetlen lenne, dehogy. Csak hát ő nem tudja előre a történetet, nem tudja, hova álljon, nem tudja, melyik felével forduljon a közönség felé, nem tudja, milyen hangerővel szólaljon meg. Honnan is tudná? Ő a néző, a befogadó. A mesélő pedig az előadó.
Ha ismét a közönség felé fordítjuk a tekintetünket, a következő játszódik le: a gyereksereg immár nem csupán a történetet figyeli, hanem a másik gyermek működését a színpadon. Ami gyakran vicces, hiszen az előadó próbál minél több vidámságot csiholni, picit akár a kiemelt gyerek kárára, ügyes, mókás csipkelődésként. Közben a többiek a nézőtéren lesben állnak, hiszen bármikor új szereplés lehetősége/veszélye bukkanhat fel. Az előadás megbicsaklik, a sok instrukció, megismételtetett mondat miatt. Persze a történet maga érdekes maradhat és a gyerekek továbbra is érdeklődéssel figyelhetnek, de a lényeg, az áhítat, a mesemondás mindenttudó varázsa odavész.
Számomra mindig kérdés: vajon miért szólítanak ki gyerekeket a színpadra? Hiszen ha azt mondod, „volt egyszer egy öreg király”, a gyereknek nincs szüksége egy hatéves öreg királyra, akire ráakasztanak egy palástot. El tudja képzelni az öreg királyt. Sőt! Kizárt, hogy a hatéves öreg király egyezik a gyerek belső képével, látványa, viselkedése inkább rombolja, az „öreg királyság” belénk kódolt, kapcsolódásra alkalmas típusjegyeit.
Előadóként úgy látom, létezik egy nagyon kényes egyensúlypont, amit mi szükséges és elégséges interaktivitásként fogalmaztunk meg magunknak. Kétségtelen, hogy a gyerekekből álló nézőközönség ma már közreműködni akarhat az előadásokban. A mesének úgy kell előrehaladnia, hogy a publikum folyamatosan tarthassa a kapcsolatot az előadóval. Ez lehet csupán cinkos összekacsintás az előadó és a gyerekek között, vagy lehet szerepbe léptetés, de úgy, hogy az egész nézőközönség szerepet kap.
A mi előadásainkba a gyerekek népi mondókák vagy tánc segítségével kapcsolódhatnak be. Ők a kukták, akik a mesélő-szakácsnőkkel együtt dagasztják a friss cipót. Ők az asszony számtalan gyereke, a főszereplő fiúcska „annyimintarostalika” testvérkéi. Máshol egyszerűen falu népe, esetleg kislibák, békák, vagy egyéb Isten teremtményei. A gyerekek megélhetik a közreműködés örömteli érzését anélkül, hogy ki kellene szakadniuk a mese sodrásából. A hangos gyerekek hangosan skandálhatják a mondókákat, a visszafogottabbak esetleg csak figyelnek, vagy finoman utánozzák a játékhoz tartozó mozgást. Nem szegeződik rájuk a közönség szeme, mindenki a játék öröméért játszik, teljes személyiségével, figyelmével lehet jelen a szituációban.
Ez a forma jól alkalmazható az élőszavas mesemondásban is, egy mesében 3-4 mondókát a megfelelő pontokon elhelyezve fenntarthatjuk a figyelmet, ugyanakkor elkerülhetjük az egyéni szerepbe léptetés buktatóit.
Rendkívül fontosnak érzem a párbeszédet erről a témáról, mert a folyamat nem csupán a színházi formanyelv változását jelzi. A gyermekek nagy többségének gondot jelent az elmélyülés, a figyelem megtartása, a belső átlényegülés, az az egyszerű szituáció, hogy „mesélnek nekem, én pedig hallgatom.” Feladatunk és felelősségünk van ebben, nekünk, akik testközelből játszunk nekik.
Szabóné Kaszás Villő
Pereputty Együttes
