A szomjas troll
Budapest Bábszínház
A nyár utolsó napjára időzítette Varró Dániel népszerű verses meséjének, A szomjas troll című kis viking legendárium színpadi adaptációjának bemutatóját a Budapest Bábszínház. Az alkalomhoz illően az iskolába be- vagy visszatérés gondolata már a nézőtér irányába mutató, nem túl bizalomgerjesztő Faipari alapismeretek I. táblán is kísért, ám megátalkodott iskolakerülő legyen a talpán, aki az ellenkező irányban jelzett kietlen hómező felé indulna inkább.
A zord műhelyben érdes, éles, szúrós felületek és hozzá ne nyúlj!-tiltótáblák közt eltöltött ötvenöt perc, vagyis a Cseri Hanna rendezte előadás okos és jó ritmusú csavarjaival épp elég muníciót adhatna a másik, függönyökkel lezárt, kietlen világ: állványok, kábelek és szerszámok felfedezésére és megszemélyesítésére az ifjú faipari tanoncok, az ideálisan hatévesnél idősebb közönség számára (a bábszínház technikai személyzetének őszinte örömére, persze). A szerencséseknek volt lehetőségük hasonlóra nyáron, a készülő előadás köré kitalált napközis alkotótáborban – ezúttal, úgy tűnik, a látott technikák és tanulságok elraktározandók, s később, nagyszobában, útközben, kisboltban megvalósítandók, s így a mese keretezésére felhúzott osztályterem kissé tényleg zord, mindenesetre frontális marad. Pedig a könyv alapján is eléggé adná magát egy vadulós felvonás vagy betét: negyedik fejezete, a rendezésből kihagyott A leprikónok átka egy interaktívan, különböző utakon bejárható-olvasható szöveg, ami különálló, de a mostani előadásénál mindenképpen macerásabb színpadra állításra hívna.
Hogy mi raktározható el ebből az elnagyoltan egzotizáló, skandináv világból? Például a minket körülvevő, nem-feltétlen-csak tárgyi világ alakításának mikéntje. Mivel Teszárek Csaba egyedül játssza a darabot, külön látványos, ahogyan játszótársakat talál maga mellé és életre kelti a környezetét. A morc oktató szerepéből a három epizódszerű mese erejéig kibillen, rendetlenséget is csinál, narrátorrá, mozgatóvá válik. A fák fizikai, mechanikai és akusztikai tulajdonságainak sorolását egy-egy fafajtához lazán kapcsolódó sztorira cseréli. Hogyan is lehet jobban megismerni valamit, ha nem a története, a kipróbálása, a megszólítása által?
Mire jók a dekoratív műfák, moccanatlan kertitörpék? Hát, nincs valami pozitív véleménye róluk a darabnak. Ehelyett kell havas szélvihart kelteni a műhelyben felhalmozódott forgácsból, a drabális hátizsákból kipotyogó alumíniumgalacsinokat troll felfalta vikingmaradéknak nevezni, hogy a kedvenc átalakulásom poénját, az augusztusi sellős naptár történetét le ne lőjem. Teszárek játéka lazának, néha nemtörődömnek hat, holott jelentős kombinációs és játékmesteri munkát végez: az egyik pillanatban hét fatörzstörpét egyensúlyoz egy deszkán, a következőben ukulelén, gitáron vagy cajonon kíséri magát, hirtelen őszpofájú rozsomákká vagy bölcs Jukka-Pekkává alakul, s még a helyes sublótfiókot is sikerül kihúznia – mindezzel párhuzamosan jól vezeti a szöveg verslábaknál nagyobb ívű ritmikai egységeit is.
Talán pont e mutatványok intenzitása miatt érdemes úgy megnézni az előadást, hogy előzetesen már töltöttünk néhány nyugisabb órát a könyv tanulmányozásával. Nemcsak a nyelvezet általános varródanis leleményei akaszthatják meg a darab alatti gyors és egyszeri megértést, hanem az is, hogy a történetek többször meghökkentően zárulnak. Ami nem is csoda: a viking legendárium szereplői, bár szemünk láttára kelnek életre, rögtön önálló csillagpályájukat követik, ragaszkodnak saját huncutságaikhoz, ezért újraírják a bevett mesenarratívákat.
A szomjas troll nem felejti, hogy nem pénzt vagy okosságot, hanem a jól bevált bunkójának megjavítását kell kérnie a lakkaszörp megszerzéséhez, s nem kell végighallgatnia a szépelgő gonosz manót, mikor egyszerűbb leütni inkább. A kis hablegény – bár eddig egész élete egy nagy esti fürdőzés volt – nővérei megmentése érdekében végre rácsodálkozhat a gyönyörű árnyjátékkal megjelenített tenger alatti világra akkor is, ha fejletlen hangszálai miatt éveket kell töltenie célja magyarázásával két mélán bólogató fókának, s az egész óceánban csak a legbölcsebb rák az, aki egyből megérti. A „kíváncsi lébenkanál” Eino pedig hiába próbál elmenekülni óratörpe-sorsa elől, miután meggondolatlanul tönkretett egy pöcköt az óraszerkezetben, kísérletei a pályaváltásra nem teszik őt rendesebbé, csak egy váratlan képességét fedeztetik fel vele, tudniillik azt, mit tud tenni, ha egyszer már megvan a hiba kijavítására alkalmas alkatrész, de „(v)asam hasán nincsen hézag, / hát most aztán jól kinézek”.
Mi van tehát, ha esetlen-rosszalkodó szereplőink hozzáérnek ahhoz a bizonyos tiltott pöcökhöz? Mi lenne, mi lenne, kérdezi az előadás, semmi különös. Csak mindig legyenek elegen – bármily sajátos anyagból, bármily sajátos képességekkel –, akik meghallgatnak, útbaigazítanak, lakkaszörpöt isznak velünk, vagy épp bevonnak a családi szirén-bizniszbe. Rácsodálkozni A szomjas troll sűrű életű bábjaira valami ilyesmit is jelent.
Holpár Anna
Varró Dániel: A szomjas troll (Budapest Bábszínház)
Játssza: Teszárek Csaba
Színpadi adaptáció: Cseri Hanna
Dramaturg: Gimesi Dóra
Látványtervező: Hoffer Károly
Zene: Cseri Hanna, Teszárek Csaba
Rendező: Cseri Hanna
Budapest Bábszínház, 2024. szeptember 7.
Fotó: Piti Marcell
