Rangeln
Dschungel Wien, Bécs
Papp Tímea
2022. szeptember 3.
Rangeln, azaz birkózás annak a fizikai színházi előadásnak a címe, ami igazán viccesen szembesíti az öt-tizenegy éveseket az iskolai, játszótéri, gyerekszobai és bárminemű agresszió következményeivel.
Amikor belépünk a bécsi Dschungel Wien színháztermébe, már zajlik az előadás. Nehezen tudjuk beazonosítani, hányan vannak az előadók, mert a felismerhetetlenségig összegabalyodtak. Itt egy láb, ott egy kéz lóg ki, másnak csak a fenekét vagy a hátát látjuk – éppen úgy, mint amikor a gyerekek kicsi a rakást vagy birkózósat játszanak. Néha szétbomlik a Laokoón csoport, akkor be tudjuk azonosítani a négy ziháló előadót. „A néző egyetlen pillanatig sem kezdi el félteni őket.” A játéktér padlóját puzzle-szerűen összerakható polifoam borítja, a térdkalácsnak azonosítható testrészeken térdvédő van, ami őket a balesetveszélytől, bennünket az aggodalomtól óv meg. A birkózást látva – mert fontos leszögeznünk, hogy ütések vagy más erőszakos cselekedetek semmilyen formában nem zajlanak – a drukkolási kényszer sem ébred fel. Egyáltalán nem az a helyzet, itt nem a versenyzésen, a nyerés-vesztés küzdelmein van a hangsúly, ez a földharc kizárólag a felgyülemlett energia levezetéséről szól.
A – persze, csak képzelt – feszültséget a ráhangolódó menet után klasszikus bohóctréfák sora követi, majd kikiáltó módjára, szintén óriási produkcióként felvezetve mutatják be az előadók a birkózás, tágabb értelemben verekedés különböző, viccesebbnél viccesebb változatait a lassítva kiabálóstól az cséphadaró módjára járó kézzel-lábbal-on át az egy-két-há-egyre-gyorsabban-ig. Aztán pillanatok alatt felállítanak egy ringet, hogy arénává alakuljon a játéktér, ahogy az kell: pankrátorokkal, bíróval, szpíkerrel, a gyereknézőkből pedig őrjöngő tömeg válik. A koreografált egymáshoz nem érés, az állandóan cserélődő bírói szerep azonban az őrjöngést hangosan visító drukkolássá szelídíti.
Az oldódást nem csupán a groteszken elrajzolt mozgásvilág, hanem a hang- és zenei impulzusok humora is segíti. Néha előkapnak egy hangszert, aztán hallatszik itt szuszogás, kiabálás, nyögés, minden olyan hangot kiadnak, amin nevetni lehet. A hangszórókból pedig szól a Rocky ikonikus dala, az Eye of The Tiger, amit – és ezt csak a felnőttnézők tudják – nehéz lenne ennél kevésbé kontextuális helyzetben elképzelni. Igaz, talán a Creed-sorozatból ez meglehet a gyerekeknek, és az sem elképzelhetetlen, hogy most épp nagyon fut a Tik-Tokon, de ez az egyetlen olyan helyzete az előadásnak, ami épp azokat nem éri el, akikhez szól. A felnőttek, szó se róla, nagyot derülnek, mert tényleg van humora a számválasztásnak.
Annak viszont életkortól függetlenül igen magas a komolyan vehetetlenségi faktora, ami az előadókon van. Bár ez természetesen csak annak a felnőtt nézőnek szórakoztató, aki saját szemével látta az aerobic hajnalát a 80-as évek rettentő színeiből összeállított trikókkal, pólókkal, dresszekkel és rövidnadrágokkal, no meg a hozzájuk obligát módon járó fejpántokkal. (Az előadás alkotói ugyanis mind a 80-as évek második felében születtek.) A divat ciklikusságát figyelembe véve a célkorosztály pont ezt látja a fast fashion üzletekben. Nekik ezek bénán lötyögő és kicsit unalmas, lúzeres színes trikók, pólók meg rövidnadrágok, a fejpánton azért ők is mosolyognak.
Az absztrakt fizikalitásra és zeneiségre építő etapokat szöveges részek, amolyan titkos vallomásos kiállások váltják. Konkrétságukban is megejtően költőiek ezek a mondatok, amelyeket lehet, hogy az alkotók írtak, de teljes hétköznapisággal, keresetlenséggel, talált-élőszövegszerűségükkel hatnak. A zenét tanulónak a furulyája jelenti a szupererőt, másnak totemállata van, megint más csak akkor érzi magában az erőt, ha dühös, és van, akinek a barátság és a szeretet jelenti a védőpáncélt. Mert – és ez remélem, talán kiderült – ez az előadás abban szeretné segíteni a gyerekeket, hogy a tehetetlenséget, a felgyülemlett negatív energiát, dühöt, a frusztrációt ne az agresszióban vezessék le, hanem valahova másfelé csatornázzák be. Hogy a maguk számára biztonságosnak ítélt határaikat megvédjék, de semmiképpen ne erőszakkal. Az előadás finoman utal arra is, hogy ezek a határok mennyire bizonytalanok, sőt helyzettől függőek, és fontos, hogy ne reagáljuk túl azt, aminek semmi jelentősége nincs.
Ugyanakkor azt sem titkolják, hogy a küzdelem lehet élvezetes, a versengés előbbre tud vinni. Finoman balanszíroznak, nem oktatnak feltartott mutatóujjal, hogy márpedig verekedni rossz. Nincs képmutatás, csak példamutatás, és az sem erőszakkal, van viszont kapaszkodóadás. Lehet hinni magunkban, a rituáléikban, ám ennél sokkal fontosabb az, ami tekinthető külső kényszernek, de ha a létrehozásukban mi is közreműködhetünk – sőt: lehetőség esetén mindenképpen közreműködjünk is! –, akkor megvédenek. Ezek pedig a tiszta szabályok, s ezt az üzenetet az előadás indirekt formájában nagyon is egyértelműen közvetíti.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Rangeln (Dschungel Wien)
Előadók és darabfejlesztők: Sarah Zsivkovits, Kajetan Uranitsch, Emmy Steiner, Michael Haller
Dramaturg és darabfejlesztő: Sarah Gaderer
Birkózóedző: Rino Indiono
Zenei edző: Milly Groz, Siruan Darbandi
Külső szem: Marcus Zett
Jelmeztervező: Laura-Lee Jakobi
Dschungel Wien, Bécs, kb. 140 néző
