Koldus és királyfi
Magyar Színház
Az új magyar musicalváltozat a megszólalásig hasonlít Mark Twain regényének megannyi korábbi adaptációjára, de ez éppúgy nem jelent problémát, mint az a tény, hogy az előadás két főszereplője viszont egyáltalán nem hasonlít egymásra.
A Henrikekhez, a Richárdokhoz vagy épp a két Erzsébethez képest az Edwardok (azazhogy magyarosan: az Eduárdok) az angol történelem mellőzöttjei. Ők egyetlen Shakespeare-királydrámának vagy Netflix-sorozatnak sem főszereplői, nem harcolt értük Ivanhoe vagy Robin Hood, s mi, magyarok igencsak büszkék lehetünk magunkra, amiért – Arany Jánosnak hála – az egyikük, az első Plantagenet-Edward fakó lován mégis egyre csak ott lépdel a képzeletünkben. A három legutóbbi Edward emlékezete valamelyest elevenebb: az elegáns nyolcadiké a szerelmi indíttatású lemondása révén, a korpulens hetediké a brit kosztümös produkciók tömegében megidézett korstílus névadása okán, a kiskamasz hatodiké pedig Mark Twain örökbecsű 1881-es ifjúsági regényének köszönhetően.
A Koldus és királyfit ugyanis majd’ mindenki ismeri, de legalábbis sokkalta többen, mint ahányan olvasták, hiszen a történet kismillió adaptációból is ismerős lehet hollywoodi klasszikus mozifilmtől a képregényekig. Az ilyen-olyan színpadi feldolgozások száma is tiszteletet parancsoló lehet, s musicalváltozatból ugyancsak különösebb nehézség nélkül össze lehet szedni jó néhányat. Nem lépett tehát éppenséggel járatlan útra a Tolcsvay László–Müller Péter Sziámi alkotópáros, azonban vállalkozásukat vélhetőleg eleve nem az eredetiség, hanem a kellemes fogyaszthatóság célkitűzése motiválta. Azt pedig vitán felül elérte a Magyar Színházban bemutatott új Koldus és királyfi, emlékezetesnek bizonyuló dal vagy bemondás nélkül is. (Na jó, az utóbbiból azért akadt egy: a legfentebb idézett fejedelmi fuszekli, a „lyukas a király fuszeklije” fordulat az előadás második részéből.)
A Mark Twain-i mese ismerőssége és a magyar (ifjúsági) musical közhelyeinek otthonossága ilyesformán biztonságos terepet kínált a produkció alkotói és nézői számára egyaránt. Nagy Viktor ezt a kényelmes helyzetet mindenekelőtt az ötletes ensemble-mozgatás sürgő lendületével és a forgószínpad felelős üzemeltetésével dinamizálta, s rendezése közepette az említett ensemble gyermek és felnőtt korú tagsága mindvégig romlatlan elkötelezettséggel végezte változatos szerepkörű színi szolgálatát. Ők – Gyenes Ildikó energikus koreográfiáján innen és túl – mindenesetre hatékonyabban keltettek illúziót, mint Rátkai Erzsébet jelmezei és Horesnyi Balázs díszletei. A díszleteket figyelve egyébiránt még az is feltűnhetett, hogy amíg a királyi palotából szinte semmi nem idéződött elénk, addig a barokk portrék belógatása révén a vidéki Hendon-kastély simán „lejátszotta” a londoni udvart.
Az előadás főterhét azonban természetesen a két címszereplőnek, azaz Ember Márknak (Tom Canty) és Fülöp Kristófnak (Edward) kell elhordania – és ők helyt is állnak. Igaz, mivel nem különösebben hasonlítanak egymásra, az első találkozásuk szembeötlően hangsúlytalan. Amikor pedig a darab végén az udvarnép kihangosítja a kísérteties hasonlóság tényét, Ember Márk kellően dévaj öniróniával közvetíti is a nézőtér felé, hogy ez a megállapítás bizony nem stimmel. De hát éppígy nem klappol Tom és Edward életkora sem, elvégre szegény kis király a 16 évet is alig érte meg, míg ellenben Ember és Fülöp fiatal felnőttek, részint túl, részint még innen a harmincon. És ez szintén nem válik zavaró mozzanattá, mivel legkésőbb A Pál utcai fiúk kapcsán mindenkinek leeshetett a tantusz, miszerint egy musicalváltozat színpadán a gyermekszereplőknél vagy a fiúszerepben felléptetett színésznőknél sokkalta könnyebben rajonghatóak az ifjú férfiszínészek.
Márpedig ők ketten rajongható minőséget képviselnek, még ha eltérő pozícióból kiindulva is. A sokfelől jól bevezetett ismertségű Ember Márk, miközben példás fegyelemmel végzi színpadi munkáját, mindenekelőtt azzal a bájos nemtörődömséggel, nonsalansszal hódít, amelyet az udvari élet furcsaságaira rácsodálkozó Tom meghatározó ismertetőjegyének mutat. Derűjében rendszerint van helye a kikacsintásnak éppúgy, mint a kaján-csúfondáros fölénynek, ám a második rész – rendezőileg egyébiránt sután inszcenált – álomjelenetében Ember Márk képes a féltő szeretet, a fiúi aggodalom érzékeltetésére is. A kissé hátrányosabb helyzet és a nehezebb színpadi feladat Fülöp Kristófé, akinek a magasról a mélybe zuhanást, az identitás elbizonytalanodását kell eljátszania, olykor ráadásul beleszundítva a drámai cselekménybe. A fiatal színész tehetségét bizonyítja, hogy nemcsak megoldja ezt a nehéz feladatot, de még arra is képes, hogy a figyelmesebbek számára útravalóul adjon egy nyugtalanító kérdést: vajon a (királyi) identitás és elfogadottság nem pusztán szuggesztió következménye-e?
Párosuk körül számosan ténykednek a színpadon, s közülük a legnagyobb sikert okvetlenül a kettős apaszerepben (John Canty, illetve VIII. Henrik) felléptetett Mészáros Árpád Zsolt aratja. Pedig erőszakos londoni zsiványként nemcsak a prózai megszólalásait jellemzi a túlkarikírozott durvaság, de az énekszavát is szinte hallgathatatlanná torzítja. Ám az ő esetében ez koncepcionális döntés eredménye, míg ellenben az előadás több más résztvevője, különösen a szereplőgárda női feléből, inkább alkalmi indiszpozíciónak betudhatóan énekel kitartóan hamiskásan. A Hendon testvérpár két beltagját megformáló Pavletits Béla és Haumann Máté még feltétlenül említést érdemel: az előbbi művész a férfiúi derekasság és a pótapai-és-alattvalói szerep önironikus felvállalása terén remekel, míg a Hamlet szerepére készülő Haumann láthatóan élvezi a mesekönyvbe illő ádáz gonoszság ábrázolását.
László Ferenc
Tolcsvay László – Müller Péter Sziámi: Koldus és királyfi (Magyar Színház)
Szereplők: Fülöp Kristóf, Ember Márk, Mészáros Árpád Zsolt, Jenes Kitti, Molnár Janka, Lőrincz Nikol, Murvai Márton, Rancsó Dezső, Pavletits Béla, Haumann Máté, Trokán Anna, Barsi Márton, Varga Fekete Kinga,
Hangszerelte: Tolcsvay László és Lippényi Gábor
Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Rátkai Erzsébet
Koreográfus: Gyenes Ildikó
Rendező: Nagy Viktor
Magyar Színház, 2025. január 11.
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
