Parzival
Landestheater Niederösterreich
Vajon mekkora lelkesedéssel olvassák a német nyelvterület középiskolásai eredetiben Wolfram von Eschenbach 1200–1210 közé datálható huszonötezer páros rímű sorát, a középfelnémet irodalom remekművét? Gyanítom, a cím mellé inkább a kurze Zusammenfassung vagy einfach erklärt kifejezéseket írják be a Google-ba, és a Wagner-hallgatást sem látom magam előtt. Nekik szól a Sankt Pölten-i színház (Landestheater Niederösterreich – Alsó-ausztriai Tartományi Színház) Parzivalja.
A célközönséget – mint minden kötelezőolvasmány-feldolgozásnál – itt is az olvasást iskolaidőbeni kötelező színházlátogatással letudni kívánó 12 éven felüli általános, továbbá középiskolások, valamint a színházban mint intézményben és előadó-művészeti formában bízó pedagógusai alkotják. Pont úgy, mint a világ bármely táján egy, a tantervben előírt, ám a 21. században teljességgel érthetetlen nyelven keletkezett, teljességgel érdektelen(nek látszó) ún. nemzeti kultúrkincs esetében. Ilyen esetben a fő cél természetesen nem az irodalomtörténeti fókusz, hanem a célirányos ismeretterjesztés, azaz a korosztályos érdeklődésből kiinduló problémafeldolgozás.
És ez a történet alkalmas arra, hogy a kamaszokat érintő kérdéseket tárgyaljon. Thorben Meiβner dramaturg és Jonathan Heidorn rendező Parzival útkeresésére, felnövésére koncentrál, azaz azt a konfliktust bontja ki a lovagregényből, ami a főhős lelki és szellemi érettsége, illetve a környezete támasztotta elvárások között feszül. Ez a Parzival a megfelelési kényszer miatt nem találja a helyét, de az is igaz, hogy rettenetesen szigorú szabályok mentén épül fel az a kemény világ, amelyben a harcokat – valódi ellenségeivel és saját félelmeivel is – meg kell vívnia. Lovaggá, azaz önállóvá válása szoros összefüggésben áll azzal, ahogyan tapasztalatot gyűjtve megerősödik, hibáiból levonja a konzekvenciákat, ahogyan kizárólag magára utalva és magában egyre jobban bízva ér el egyre nagyobb sikereket.
De az előadás nem azonnal indítja el Parzivalt és nézőit az önismeret felé vezető rögös úton.
Von Eschenbach lovagregénye Artus király és kerekasztala, valamint a Grál-lovagok kalandjait dolgozza fel, és a kor bestsellere volt, tudjuk meg az iskolai ünnepélyek fehér ingébe és fekete nadrágjába öltöztetett előadóktól, akik még egy kis részletet is citálnak mittelhochdeutschul. A biztonság kedvéért kortárs fordításban is elmondják, különben a helyben született középiskolások is meg lennének lőve a szövegértéssel, ami ráadásul műfajából következően jórészt narrációból épül fel. Ezt a szerkezetet az előadás sem robbantja fel, hol meghagyja a történetmesélést annak, ami, hol illusztráló akcióval lazítja, hol pedig akció közben öniróniától sem mentes kommentárrá alakítja. Jó ritmusúak, logikusak, de szerencsére nem kiszámíthatóak a váltások, kalandon/jeleneten belül is zajlanak.
A széles nyílású színpadnak csak az előterében zajlik a játék. Finoman szólva sem mondhatnánk, hogy Thorben Schumüller lepedőszerű fehér vásznakból és három, dobogónak használható, dönthető, forgatható, egymásra pakolható fekete rácsos fémkeretből álló díszlete elvonná a figyelmet a lényegről. Néhány kelléket használnak – értelemszerűen van kard –, a címszereplőn kívül mindenki több szerepet alakít, ezért is fontosak a karakterjelzésnél erősebb, de gyorsan cserélhető, praktikus jelmezek (szintén Thorben Schumüller munkája). Nem hiányzik a vért, a sisakról a rostély, de vannak lovagok, akiknek az arcát csak símaszk takarja. Kapaszkodóként a vásznakra vetítik a jelenet címét, ami általában egy név, azé, akiben az adott helyzetben a legnagyobb változás történik, vagy aki a legnagyobb hatással van Parzivalra. Az atmoszférát ezeken túl fekete-fehér image-ek, a szövegben meghagyott, didaszkaliához közelítő konkrétumok mellett az élő zene, a fények és némi füst teremtik meg.
Három színész és egy, helyenként színészi feladatokkal is sikerrel megbirkózó zenész (a zeneszerző, Alice Peterhans) van a színpadon, aki elektromos gitárjával hol diszkréten aláfesti, hol meg tisztán és egyenesen fogalmazva fókuszba helyezi az eseményeket. Lennart Preining és Julian Tzschenke fregoliznak és teremtenek húsznál több figurát a lehetőségekhez mérten a vázlatosnál jóval markánsabban. Caroline Baas Parzivalként eljut a lelkes aligserdülttől a félelmeivel szembenézni tudó, azokat legyőző, döntésképes fiatal lovagig, a szelességtől az átgondoltságig, amit a színésznő tartásának, hanghordozásnak, gesztusainak magabiztosabbá és szikárabbá válásában követhetünk nyomon.
A nagyopuszból színház eszközeivel sikerült kibontani mindazt, ami ma is elképesztően modern, az alkotók tehát Wolfram von Eschenbach szellemiségéhez teljesen hűek maradtak. Hetven percbe sűrítették, de nem könnyítették el a dilemmákat, sőt, megtalálva a releváns formákat, kortalanná alakították a 13. századi legendát, és a 21. századi nézők számára is érdekessé, mi több, átélhetővé tették.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Parzival
Wolfram von Eschenbach nyomán
Játsszák: Caroline Baas, Alice Peterhans, Lennart Preining, Julian Tzschenke
Dramaturg: Thorben Meiβner
Díszlet- és jelmeztervező: Thorben Schumüller
Zeneszerző: Alice Peterhans
Rendező: Jonathan Heidorn
Fotó: Franzi Kreis
