Az Óperencián is túl, a messzi Asia Center két hatalmas kastélyának egyikében, a már karácsonyra díszített üveghegyeken túl, a mozgólépcsőházak tetején, a cipődiszkontok felett és a gyorséttermek mellett volt egyszer egy színházterem. Ez a színházterem elmésen a Center Színház nevet kapta, hiszen az Asia Színház félrevezető lett volna. Volt itt minden, ami kell: kényelmes székek, vörös bársonyfüggöny, színpad és megfelelő világítás- és hangtechnika. Ennek a színháznak a leggyakoribb előadója a Mesekocsi Színház társulata – amely titokzatos, mint a Nap, előadásainak színlapjai nincsenek, színészeinek neve helyett a vonatkozó helyen csak olyasmik vannak feltüntetve, mint például Micimackó, Róbert Gida vagy Malacka, és mindössze annyi bizonyos, hogy utazó, egyéni megrendeléseket is teljesítő színházról van szó.
Hangozzék mindez bármilyen furcsán, valójában remek ötlet, hogy egy plázában színházterem üzemeljen: aligha vitatható, hogy egy gyereknek hasznosabb mesejátékokat néznie, mint a fehérneműboltok választékát, amíg valamelyik szülő a bevásárlást intézi. Az már vitaképesebb kérdés, hogy egy üzletházban vajon van-e helye a színházi nevelés bármilyen formájával foglalkozó, előremutató, kortársművészeti tevékenységet végző társulatoknak – persze miért ne lenne, miért épp itt ne lenne. Ugyanakkor aligha számít bárki ilyen csoportok jelenlétére. És a Mesekocsi Színház 
Micimackó című előadása sem ilyen, és láthatóan nem is ilyen igénnyel készült.
A Micimackó, ha egy képzeletbeli skálán kell elhelyezni, sokkal jobban hasonlít egy vidámpark embernagyságú, élő Disney-figuráinak mutatványához, mint Ascher Tamás Pinokkiójához, viszont nem is állít ennél többet magáról. Az előadás záróképe előtti közös fotózkodás lehetősége a szereplőkkel sem tesz mást, mint ezt az élményjelleget erősíti, miközben valamicskét még tanítani is próbál a gyerekeknek: végül Róbert Gida bevallja, hogy papírból készült fényképezőgépén „rajta maradt a zársapka”, de sebaj, mert az emléket már senki nem veheti el tőlünk – ugye, jól csak a szívével lát az ember, bár ez egy másik mese. Más kérdés, hogy kicsit összekuszálja a mondanivaló átadását, ha a szülők nemcsak a papírmasinával, hanem telefonnal is fotóznak az arra hivatott percekben, vitába szállva Róbert Gidával (meg a Herceggel): jól csak a mobilja objektívjén át lát az ember.
Az élményszínházi jelleg tehát rendben van, de a magas színvonal hiányára nem mentség sem a pláza, sem más körülmény. Kapásból kiábrándító, hogy Micimackó és Malacka egyszerű, boltban beszerezhető (vagy azok mintájára készült) plüss egyenjelmezben vannak, noha részben a jelmeztervező jelenléte és általában a látvány egyéni kialakítása jelentené a különbséget a vidámparki mutatvány és a színház között, még ha olyan vizuálisan ingerszegény megoldásokról volna is szó, mint amilyen az igényesen, de egyszerűen festett papír erdő-háttér, vagy Róbert Gida ingből és kantáros nadrágból álló öltözéke.
Egy másik megkülönböztető, színházzá tevő eszköz lehetne az egységes rendezői koncepció, de jogosnak tűnik az aggodalom, amiért a színlap helyett megtalálható információk között ilyen közreműködő sincs megnevezve: az önkifejezési formák egészen szerteágazóak a method acting felé kacsingató Róbert Gidától kezdve a Malacka jellemét csoszogásban összesűríteni kívánó színészen át a színen egyszer csak felbukkanó elefánt bábtechnikával való mozgatásáig, ami azonban ezúttal annyit jelent, hogy egy (megint csak) boltban kapható plüssfigurát valaki a paraván mögött állva vállmagasságban rázogat.
Emellett megjelenik a zenés színház egy egészen különleges formája is: az egyik színész a magnóról bejátszott dalra tátog úgy, hogy nem is próbálja elhitetni, ő énekel. Nem a feltétlenül igényességre törekvés jele ez. Ahogy nem azok az olyan átgondolatlanságok sem, mint amikor a méztől megdagadó Micimackó nyúlüregbe szorulásának történetét úgy adják elő, hogy a mackó egy jó másfél méter magas kapun megy be Nyuszihoz, de kifelé már úgy tesz, mintha csak egy kis lyuk lenne előtte: a nézői képzelet tisztelete megkívánná, hogy ugyanaz az eszköz egy jeleneten belül (hacsak nem reflektálnak az ellenkezőjére) ugyanazt és ugyanúgy jelképezze.
A dramaturgiai esetlenségeket, az ismert Micimackó-epizódok ad hoc egymás mögé pakolását, a felmerülő konfliktusok kusza kezelését és feszültségtelenségét s a fenti következetlenségek egyikét-másikát ugyanakkor a célközönség számára ellensúlyozni tudja a mese ismerőssége, szerethetősége és cukisága, amelyre csak ráerősít a színészek gyakran gügyögő hanghordozása. Azt azonban, hogy nem sikerült egy áruházi szórakoztató élményszínházat a lehető legkifogástalanabbul létrehozni, talán a gyerekek megszólításának módja jelzi a leginkább. Ennek – na meg a színházban bárminek – kell, hogy legyen célja, tétje, értelme, itt viszont erről nincs szó: a gyerekek nem közreműködők, csak beleszólók, mert szavaiknak nincs hatása az előadás folyására. A szereplők az így kialakuló helyzetet nem tudják kezelni: a gyerekek persze végigkommentálják az előadást, mivel elhitték, hogy a színpadon a véleményükre kíváncsiak, de a színészek, amikor ez nem szándékuk szerint való, ignorálják őket, mígnem egy ponton egyikük leszidja az egyik különösen hangos hozzászólót.
Úgy tűnik, az alkotók nem tudták, mit vállalnak vagy mit akarjanak vállalni – és ez nem csak a gyerekekkel való kommunikációra, de az egész előadásra rányomja a bélyegét.
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Mesekocsi Színház: Micimackó
Írta: Alan Alexander Milne
Szereplők: Róbert Gida, Malacka, Nyuszi és Micimackó
Center Színház, 2014. november 29.
Kb. 45 néző
