Pehelysúly – Lúdas Matyi (Ciróka Bábszínház)

Ez a mese is hogy megváltozott, tűnődöm, miközben a színpadon épp minden jóra (?) fordul. Vidovszky György, aki tavaly a kecskeméti Cirókában Hamupipőkéjével erős antrét produkált, most visszatért az alföldi városba egy kis párnacsatára.

Nem ismerem az okokat, mégis különösnek tartom, hogy a Budapest Bábszínházban tartott sikeres ősbemutató után kereken három évet kellett várni, hogy Tasnádi István merészen újrahangolt Lúdas Matyi-szövege másutt is színre kerüljön. A szerző változtatásai igen jelentősek. Tasnádi egyfelől kibontja és megerősíti a Fazekas Mihálynál még nem, csak majd a szöveg filmverzióiban feltűnő szerelmi szálat Matyi és választottja között, másrészt sikerrel ad valami pluszt ahhoz a tényleg nem sok meglepetést tartogató forgatókönyvhöz, miszerint a címszereplő először, másodszor, majd harmadszor is jól eltángálja Döbrögit.

Tasnádinál kevés híján megtörténik mindez, de azért a zárlatban nézőjének/olvasójának szegez egy zavarba ejtő kérdést: itt és most igazán annak kellene örülnünk, hogy egy alaposan megleckéztetett, amúgy picit sem rokonszenves fickót még mindig, már megint elpáhol az, akinek végig okkal drukkolunk?

Nagy szavaknak tűnhetnek ezek egy „eredeti magyar rege” kortársi remake-je kapcsán, mégis úgy vélem, hogy Tasnádi szövege élesen és okosan veti fel a társadalmi igazságtalanság, a kiszolgáltatottság, a megalázottság problémáit, plasztikusan beszél a hatalmasak és az elnyomottak közötti kilátástalan küzdelemről, meg arról is, hogy nem minden az erő, ha egyszer józan paraszti ésszel többre megy az ember gyereke. És persze Tasnádi nem feledkezik meg arról sem, hogy nem csak mogyorófavesszővel tudunk fájóan odacsapni, ráadásul vannak olyan sebek, amelyek évek, évtizedek múlva sem fognak meggyógyulni.

Az előadásaiban igen gyakran hasonló témákkal foglalkozó Vidovszky Györgyöt talán épp ezek a sűrűsödési pontok foghatták meg az alapanyagban, s a – Hamupipőkében már bevált – minimális szcenírozás is mintha ezekre a fontos problémákra igyekezne irányítani a nézők figyelmét. Ez sikerül is nagyjából, a végeredmény mégis felemás: a hol meglóduló, hol lelassuló előadásban ezúttal mintha egyszerűen kevesebb lenne a játéklehetőség, a kreatív eszközhasználat, a történet korrekt elmesélésén túli egyéb szándék. Monori András zeneszerző Keller Dániel közbehegedülésével prezentált zenei betétei az epizodikus szerkezetet támogatják.

Mátravölgyi Ákos körberácsozott, fél méter magas baromfiketrec-pódiumot helyezett az üres színpad közepére: a pódium felszínét alkotó farácsok változatosan nyílnak és csukódnak, újabb és újabb helyszíneket idézve meg jelzésszerűen. A ketrecen kívül és belül számos, különböző méretű fehér párna emlékeztet egyrészt a ludak mindenkori, közepesen sanyarú sorsára, másrészt a világlustája Matyi kedvenc elfoglaltságára, az alvásra. A párnák kézre álló, sokfunkciós kellékként tudnak működni, ám a bennük rejlő lehetőségek gyorsan elfogynak. Minden a párnahegyen innen indul: a hétalvó Matyit kétségbeesett anyja buzdítja, hogy végre adjon túl a vásárban buta libáján, máskülönben nem lesz mit enniük. És itt kezdődnek a bajok: az önfejű, nem túl bonyolult gondolkodású Matyi és az önfejű, romlott lelkű Döbrögi vásárbeli találkozása magában hordozza a végzetes összeütközést.

Matyi egyszemélyes hadseregként áll ki saját igazáért: gyorsan megtanulja, hogy a Döbrögit körbevevő szervilis szolganépre nem számíthat a bajban, hiszen a nagyúrnak még gondolatban sem mer ellentmondani senki. A maga választotta út pedig nem is olyan rögös, mint elsőre hinnénk: senkinek sem tűnik fel, hogy előbb talján építészként, aztán német orvosként, végül pravoszláv pópaként jelenik meg a színen. Horváth Márk hetykebajszos Matyija mintha a 77 magyar népmese legújabb kiadásának lapjairól sétált volna elénk: egyszerre tud szemtelen, játékos, lomha és vagány lenni. A fiú által rajongva szeretett szárnyast Szörényi Júlia játssza: az együgyű, mindenre nagy szemekkel rácsodálkozó lúd sokszor mintha nem is értené, mi és miért történik körülötte. Matyi zsémbes anyjának (Krucsó Júlia Rita) a szemében persze a madár lesz minden baj oka: mintha egyre jobban hinne abban, hogy ha tőle sikerül megszabadulni, akkor fia és az ő élete is megoldódik.

Hozzájuk képest a társadalmi ranglétra elérhetetlenül magas fokain áll a nagyúr és kis csapata. Lendváczky Zoltán Döbrögije karcos, sztentori hanggal és jelentős, jól láthatóan művi hastöméssel uralja a mázsás léptei nyomán meg-megingó teret: l’art pour l’art kegyetlensége mellett az is gyorsan kiderül róla, hogy a hatalom képviselőjeként ő sem állt az első sorban, amikor az észt osztogatták. Ivanics Tamás ispánja az állását egyszerre féltő és gyűlölő pedellus, aki kék köpenye mögé bújva odaadó figyelemmel jegyzeteli Döbrögi újabb lehetetlen kéréseit, tettetett érdeklődéssel hallgatja mániáit. Az egyik ilyen a történetbe betoldott Klára, Döbrögi nevelt lánya, akit Matyi leckéztetései idején Döbrögi épp elvenni készül: a Nyirkó Krisztina játszotta figura szabályosan viszolyog a förtelmes apa-vőlegénytől, és persze, hogy a snájdig Matyiért kezd el lelkesedni, korántsem viszonzatlanul.

Az előadás tisztességgel, ám különösebb invenció nélkül mondja el Lúdas Matyi történetét, és a jelen sorok íróját csupán egyetlen, megrendítően erőteljes pillanat rántotta ki mindennek a hol elégedett, hol kissé unott nyugtázásából. A harmadik megveretése küszöbén álló Döbrögit játszó Lendváczky Zoltán az utolsó előtti pillanatban egyszer csak a saját hangján szólal meg, és egyszerűen, halkan, érzelemmentesen kér kegyelmet Matyitól. A főhős meglepetése legalább akkora, mint a miénk: erre tényleg nem lehet nemet mondani, se színpadon, se azon kívül. Itt az ideje megtanulni megbocsátani.

Jászay Tamás