Peter Potter – Nyúl Péter (Budapest Bábszínház)

Masszív génekkel van megáldva a bábjáték nyúlcsaládja. Az egyik bácsika az első részben a kilencvenedik, a másodikban már a száztizenötödik születésnapját ünnepli. A sorsfaktor kedvezőtlenebb képet mutat, hiszen a papa elég fiatalon végezte Gergelyfi bácsi tálján pástétomként. Az elővigyázatlanul portyázó és potyázó címszereplő szófogadatlansága, kíváncsi alkata – juszt is a Gergelyfi-kertet dézsmálja meg serdülőként – nem sok jót ígér, de azért mese a mese, hogy Nyúl Péter többé-kevésbé észre térjen és a testvérei által nem hiába kergetett világhírről ugyan lemaradva, amolyan „házi” (és falánk) tapsiként unokahúgocskáit is megóvja a veszedelemtől.
Beatrix Potter angol írónő, illusztrátor éppen száztizenöt éve öntötte formába, majd 1902-ben adta ki a Nyúl Péter kalandjait. Fekete Ádám három Nyúl-történetből fabrikálta a négyéves kortól már indokoltan ajánlott, örömmel nézhető és könnyen érthető tanító történetet. Fel kellene lapoznom az eredetiket, tisztázandó: a segítőkész szentjánosbogaraknak vajon ott ugyancsak János és Tamás a nevük? Vagy a Bereményi/Cseh-dal hangzik át ide játékosan, hadd jusson az el-elkalandozó elméjű felnőttek egy nem kis csoportjának eszébe, hogy „közértbe megy le tejért János és Tamás”?

Óvodások, kisiskolások számára elegendő élményt, hasznos ismeretet – vagy már részint ismerős tudást – közvetít Ellinger Edina rendezése, azonban a lehető legszokványosabb bábszínházi megvalósításban. Lisztopád Krisztina nagy szemű nyuszibábjai olyan egyformák, hogy a jellemzést szinte mindenestül az egyszerű szövegnek kell pótolnia. A színpad egyik, nagyobbik felét egy hatalmas, szürke, öreg fa, benne Nyúlék csonka, ám népes családjának két és fél szobás ürege foglalja el, jobbra a rózsaszínbe öltöztetett történetmondó pinkbe virágozott szeglete húzódik. A Mesélő (a bábozási szituációhoz sajnos nem juttatott, egy régi album fényképeit nézegető-rakosgató, mosolyos Pallai Mara) és a főhős (Márkus Sándor m. v. a mozgatója) párbeszédben áll egymással. Ez ügyes fogás. Péter duzzog, „üzenget”, amikor nem megfelelően alakul a sorsa, „dilemmát” sejdít, s belefér a kedélyes hangulatba, hogy szünet előtt a büfét is a közönség figyelmébe ajánlják, ha már ilyen evékeny nyulat látunk.

Gergelyfi bácsi góliáti megjelenése és Kemény István hangjától nyert zamatos tájszólása érdekes figurát eredményez. A botos báb egyébként is jótékonyan rí ki a kesztyűsbábok karából. Amikor az öregnek le kell mondania az újabb nyúlpástétomról, sőt egérfogó csattan a kezére, s kénytelen kitűzni a „Nem bánom, legyen a tiétek a komposztgödröm minden jó falatja” fehér zászlaját, az aprócska közönség elégedetten veszi tudomásul a „jó” (répatolvaj, kert-összetipró) nyulak győzelmét és a „rossz” (időközben megszökött, korábban viszont gazdájához hű) Macska, mindenekelőtt pedig a sötét vénember (a mintakertészetet ápoló Gergelyfi bácsi) vereségét.
Lehet, hogy időnként a bölcs familiáris intelmekben bővelkedő, itt-ott a mindennapok – a cseperedés és idősödés, közös falatozás és felhőtlen játék, kupaktanács és egyéni akciózás – velejáróit, alkalmanként humorát tolmácsoló mesék is feladják a leckét: mi a jó, mi kevésbé? Az írónőt is megszemélyesítő Mesélő befejezésül maga elé tartva elkattint egy öreg önkioldós fotómasinát, háta mögött Nyúlékkal. De olyan csoport-szelfi ez, amelyen – bár nem különösebben eredeti s nem mindig éles a kép – mindnyájan rajta vagyunk.