A vadhattyú (Ciróka Bábszínház)
Jászay Tamás, november
A színlap szerint a kecskeméti Ciróka Bábszínház új bemutatója „Andersen meséje alapján” született, holott annak kellene ott állnia: „nyomokban Andersent tartalmaz”. Ez nem számonkérés, nem foggal-körömmel ragaszkodás a Vadhattyúk című, a boldog vég felé nagy szárnycsapásokkal közelítő eredeti történethez.
És valahol mégis: Nagy Orsolya átirata sokszor inkább a klasszikus szüzsé nyomán született brainstorming eredményének, máskor szabad asszociációs láncnak tűnik, dramaturgiai hajtűkanyarokkal, olykor ki nem mondott mondatokkal vagy épp túl sok elhangzó információval (dramaturg: Dobák Lívia). Az egyik, ha nem a legfontosabb változás, hogy tizenkettő helyett csak két testvér áll a mese fókuszában, ami amellett, hogy költséghatékony, színházilag nagyon is védhető megoldás. A tizenegy, gonosz bűbájjal vadhattyúvá változtatott, magányra ítélt húgukat rajongással körbeölelő fiútestvér helyett a kecskeméti verzió legelsősorban két testvérről, Borókáról és Boldizsárról szól. Tény, hogy két, egymáshoz példaértékű szeretettel ragaszkodó ember viszonyát izgalmasabb megírni és nézni is, mint tizenegy plusz egy fő szükségszerűen elnagyolt kapcsolatát követni.
És igazán pazar az indítás, színészileg, rendezőileg, látványilag, szövegileg, mindenestül. Temetésen vagyunk, a napszemüveges, ezüstszőke parókás, fekete kabátján diszkrét tollmotívumot viselő királyné látványosan búcsúzik férjétől. Kolozsi Angéla remek a saját veszteségét is csak másodpercekig gyászoló, valójában minden erejével a mielőbbi hatalomátvételre fókuszáló, pragmatikus celeburalkodó szerepében. A szertartás neki csak apropó a show-műsorra, ahol mindennek úgy kell zajlania, ahogy ő elképzelte.
Ebbe a programtervbe rondít bele a két, kétségbeesetten egymásba kapaszkodó királyi árva: Boróka (Szörényi Júlia) és Boldizsár (Ivanics Tamás). Néhány gesztussal, pontosan eltalált mondattal bontakozik ki a két fiatal személyisége, feltárul helyük a világban. A lány félénkebb, bizonytalanabb, ha egyedül lenne, talán bele is nyugodna helyzetébe. (És akkor a mese itt véget is érne.) A fiú konok lázadó, aki durván beszól mostohájának, a nézők nagy örömére. Büntetése nem marad el: vadhattyúként kell tengetnie hátralévő napjait. A jó mesében persze van kiút, hiszen a halott király (Apró Ernő) megsúgja a teendőt, és attól fogva Boróka a tesóját visszaváltoztató csaláning szövögetésével múlatja napjait. (Kár, hogy a csalán okozta fájdalomról folyton csak beszélnek, de eljátszani nemigen sikerül senkinek.)
A darab közepétől mintha egy másik világba csöppennénk. Amúgy tényleg, mert elkezdődik egy másik történet a szomszéd (?) királyságról, amit aszály sújt (lásd a halászkirály legendáját). Itt az ugribugri, jópofa, de felelősségteljesnek nem nevezhető Sebestyén királynak (Fülöp József) kellene végre vizet találnia, hogy népét megmentse. A kedvencem innen Apró Ernő egyszemélyes népe, aki törődötten, mégis lelkesítőn képes ismételgetni és ismételtetni, hogy „Nincs víz, nincs víz!” Két lábon járó lelkiismeretként emlékezteti a béna királyt arra, hogy nagy baj lesz, ha ez így megy tovább.
Valljuk be, hogy a formállogika szabályainak eleget tesz ugyan, de azért elég forszírozott „a csalánnak vízre van szüksége, tehát a lány tudja, hol a víz” okfejtés. Boróka és Sebestyén persze majd összejön végül, de hogy ne legyen olyan egyszerű a dolguk, ide is kell egy zord anya (megint Kolozsi Angéla), aki dramaturgiai funkcióját betöltve, ám személyiség nélkül maradva kicsit ágál és ármánykodik a kapcsolat ellen. A vég elkapkodott és suta, nekem még biztosan lett volna pár keresetlen szavam az új anyóshoz.
Rumi Zsófia fehér, üres színpada színes fényekkel és mobil, sokszor absztrakt díszletelemekkel válik (többnyire) gazdaságosan működtetett térré. (Következetes és kellemes a színvilág, a hattyúvá változás meg egyenesen csodaszép, még ha többedszer megszokottá is válik.) Tarr Bernadett zeneszerző a komolytól a komorig terjedő skálán játszik ez alkalommal, némi zenei humor tán árnyalná a sötét alapot. Widder Kristóf főleg a hattyúvá változott fiúnak koreografál kissé szögletes, eléggé repetitív, a zavart és a kényszert hangsúlyozó mozdulatsorokat. Mindent összevetve minőségi az előadást létrehozó csapat, élén a fiatal bábrendezői generáció fontos tagjával, Szenteczki Zitával. Aki ezúttal mintha elengedte volna színészei kezét, akik bizonytalanul lépkednek az elvarázsolt rengetegben. Bízzunk benne, hogy legközelebb közösen találják meg a kiutat.
Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
A vadhattyú (Ciróka Bábszínház)
Játsszák: Apró Ernő, Fülöp József, Ivanics Tamás, Kolozsi Angéla mv.; Szörényi Júlia
Andersen meséje nyomán írta: Nagy Orsolya
Dramaturg: Dobák Lívia
Tervező: Rumi Zsófia
Zeneszerző: Tarr Bernadett
Koreográfus: Widder Kristóf
Rendező: Szenteczki Zita
Ciróka Bábszínház, Kecskemét, 2017. október 24., kb. 130 néző
