Laci királyfi (MárkusZínház)
Gabnai Katalin, október
Sötétkék éggel indul ez a szeptemberi szombat. A Károlyi-kertben, a meghirdetett előadás helyett csak a kövéren kuporgó vasnyúl, vagyis a kert Károly nevezetű nyuszijának emlékére nemrég állított szobrocska várja az esőben tétovázó családokat. De pár figyelmes, őrt álló fiatal minden fennakadás nélkül tereli át az érkezőket az Arany János utcába, az Aranytíz néven ismert művelődési központba. Az odautat a trolivezető gyomorból jövő, mélyen átélt káromkodása teszi emlékezetessé, az utcát pedig az ernyővel járók egyfajta légi dodgemet játszó lökdösődése. Mindezt azért érdemes leírni, mert az a komor vibrálás, ami kitart egészen a harmadik emeleti liftajtóig, egy csapásra szűnik meg, méghozzá perceken belül, amikor a hazai bábos mutatványosok főrangú házaspárja, Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna átveszi a hatalmat a teremben.
A körülbelül méter magas színpad közepén igen egyszerű paraván áll, pusztán a legszükségesebb takarás kedvéért, előtte egy gyereknagyságú, hosszúkás, fonott vesszőkosár a kellékeknek, bal oldalt pedig a csapat gongon, dobokon és fúvósokon játszó muzsikása, Demeter Miklós üldögél. Furulyaszó csöndesíti le a zsongó termet, melynek két sarkában menet közben kézműves foglalkozások zajlanak, egész idő alatt. A színpad előtti nagy szőnyegen ül az aprónép, mögöttük a szülők, akik mögött már párállanak a csuromvizes ernyők. Kintebb, a folyosón gyerekkocsik nyikorognak. A hangulat vásárinak mondható.
Nyersvászon paraszti ruhában áll elénk egy őszülni kezdő, bajszos, szemüveges férfiú meg az asszonya, kicsit perlekednek egymással, talán hogy szokjuk a közelségüket, s aztán a „pécsi bácsi”, ahogy a maguk által „MárkusZínház”-nak nevezett együttes vezetőjét említik olykor, leszáll a nép közé. Kezében tálféle, vagyis egy aranylavór, melynek aranya csak olyan arany, mint amilyen ezüst a kályhaezüst, de a célnak tökéletesen megfelel. „Maga mosakodott mán?” – kérdi gyermeki egyszerűséggel az egyik apukát, majd körbehordva és kínálgatva a kelléket, felér a színpadra, s elkezd lábat áztatni. A lábtörlőnek hozzádobott textildarabka véletlenül belepottyan a lavórba, dagasztani kezdik, s onnét egyre nagyobb nemezgolyóbisok szálldosnak a közönség felé.
Ami most jön, az bábos varázslat, s remekül működik. A gombóckából tulipánforma virág születik „Na, ugye. Szép, ugye?” – szólnak a bámuló gyerekhez, de olyan mély testvéri, szülői, sőt, nagyszülői melegséggel, hogy érezni, amint emlékké lesz a pillanat rögvest. Hű, de büdös ez a virág, legyen belőle más. S lesz sziromsapka, bohóchal, tyúkocska, amihez szürkésfehér, csapzott puli társul. Aztán megszületnek a közelgő mese figurái, göngyölt bubácskákat adnak oda dajkálásra egy-egy nézőgyereknek. A mesélők terrakotta, rongyszélű palástot öltenek, királyi párrá változnak, s most behívják a történetbe a „gyerekeiket”. „Életünk virága, jössz te, jössz te most a napvilágra!” A dajkálók megbűvölten adják vissza szorongatott kincsüket.
„Kicsi leánkám, de csúnya vagy – no, jól van!” – sóhajt a király, s a bábok tényleg elég formátlankák, hegyes zacskót ad ki a testük, ám érzékeny, mozgó krumpliorruk külön életet él. A három leányka után világra jön Laci, akinek a kicsi kígyó teljesíti majd a kívánságát. De Laci hirtelen dühében föld alá kívánja nővérkéit, akik – mert a kívánság elhangzott – be is zuhannak a központi helyen álló vesszőkosárba. Ezután következik a kiszabadításuk, ahogy az Benedek Elek meséjében is áll. Mintha Miro festményeinek foltocskái kelnének életre, szürke felhőfejű banya társalog a vándorral, aztán jön az egyfejű, a kétfejű, majd a háromfejű sárkány, ez az ugyancsak Miro ihlette gombóc-szörnyeteg, zöldes-pirosas nemezzsákokból összeállítva. Laci királyfi sikerrel küzd meg mindenkivel. A legfontosabb mégis, hogy mikor megkérdik őt balszerencsés cselekedetéről, jól válaszol. „Megbántad? Meg? No, akkor jól van.” A dolgokat rendbe hozó kicsi kígyóból tündérlányka lesz, így az immár kiserkedt bajszú királyfiúcska is párt talál magának.
Sok éve fut már ez a játék, kézre állnak, sőt, kicsit meg is koptak a figurák. De az 1987 óta működő „MárkusZínház” művészei egyre nagyszerűbbek. A szakmai legenda szerint egyszer, egy sárospataki szélvihar elvitte a maguk tervezte díszletük felét, s mivel az a Bodrogon át leúszott a Tiszáig, muszáj volt rögtönzéssel megmenteni a kitűzött előadást. Azóta élnek az improvizáció ezen különös fajtájával, melyben a magyar folklór motívumai Rejtő Jenő ritmusára pattognak a levegőben, s úgy szólítják meg, sőt, olykor úgy érintik meg a közönséget, hogy az kitüntetve érzi magát, s elfekszik nevettében. („Jézusom, egy kivilágítatlan gyerek!”) Így aztán jut az aranylavór képzeletben behozott tiszta vízéből mindenkinek, azoknak is, akik az igazi, méghozzá nemes bort tartalmazó, körbe kínált üveg tartalmának megkóstolására felnőttként sem mernek vállalkozni.
Pilári Gáborékat látni kell. Ezt a fajta katartikus, tiszta erőt pár évente közelről kell megtapasztalni. S legalább egyszer meg kell élni a pillanatot, amikor azt dörmögi az öreg király: „Na, ugye. Szép, ugye?” Mert bizony, szép. Vigasztalóan szép.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Benedek Elek: Laci királyfi (MárkusZínház)
Készítő, előadó: Vajda Zsuzsanna, Pilári Gábor
Zenész: Demeter Miklós
2017. szeptember 16., V. kerületi Családi Piknik, Aranytíz, kb. 150 néző
