Harisnyás Pippi (Magyar Színház)
Proics Lilla, március
Egy 2015 óta repertoáron levő előadást láttunk a Pesti Magyar Színházban, a Harisnyás Pippit. Alighanem van már egy kicsi spleenje – ami egy repertoármunkánál teljesen életszerű.
Astrid Lindgren meséje 1945-ben jelent meg. Én jó pár évvel ezelőtt a gyerekeimmel olvastam, waldorfos szülőként, s az volt a feltevésem, hogy nyilván a háború alatt árván maradt gyerekek inspirálták a szerzőt, de soha nem vettem a fáradtságot jobban utánanézni. Most, hogy rákerestem, zavarba ejtően ambivalens, azóta többek által többféleképpen értelmezett momentumokat találtam, kétségbeejtően hiányos svéd társadalomtörténeti ismereteimmel is szembesülve: Lindgrennek tizenkilenc évesen (akkor még leánykori nevén) született egy fia, aki két évig nevelőszülőknél volt – Lindgren aligha élt ideális körülmények közt ekkortájt –, majd miután férjhez ment, magához vette gyermekét.
Sajátos írói előtanulmánynak tűnik az is, hogy (miután elbeszélése megjelent egy helyi lapban karácsonykor) a már kétgyermekes családanya 1940-ben titokban munkát vállalt: svéd katonák leveleinek titkos ellenőrzésével foglalatoskodott. A 1944-ben elkészült regényét pedig a következő ajánlóval adta be egy svéd könyvkiadóba: „… Harisnyás Pippi egy hétköznapi környezetbe helyezett, gyerekbőrbe bújt kis Übermensch.” A cégnek nem kellett a regény, egy másik azonban kiadta a következő évben, hogy aztán 1946-ban rádiójátékként is eladja, a szerzővel együttműködve. Ehhez Georg Riedel írt zenét (illetve a főcímdalt Jan Johansson jegyzi) – amit több műfajban, illetve változatban is felhasználtak, és a később piacra került musical alapjául is szolgált. Rövidre vágom a gyerekregényről szóló gazdag diskurzust: Pippi figurája a vele foglalkozó irodalom szerint a hetvenes évek környékén feminista, ezt követően queer ikon, illetve időközben svéd nemzeti jelkép lett, de mindezt tényleg hosszadalmasan lehetne értelmezni a XX. századi svéd történelem relációjában, mondjuk Margot Wallström nemzetközi politikai munkásságának visszahangjáig bezárólag.
A Pesti Magyar Színház előadása, amiről a fentieknek legfeljebb csak töredéke jutott eszembe, gyermekien gyönyörű cirkuszi pódiumszerűvé varázsolt színpadon játszódik. A Zeke Edit tervezte látvány persze nem önmagában a gyerekrajzmotívumok megjelenésével érvényesül, hanem a színek dinamikája, a térhasználat intimitásának és mozgalmasságának játékossága, így a babaház méretű otthon végtelenbe kiterjesztése által – ami kedvesen és finoman mutatja meg azt a világot, aminek Pippi alakja, habitusa valóban ellenpontja.
Az előadást a társulat Novák Eszter rendezésében mutatta be, a munkában Kárpáti Péter dramaturgként, Horkay Barnabás mozgástervezőként közreműködött, illetve gyaníthatóan sok mindent meghatároz címszereplőként a kiemelkedő mozgásképességű Soltész Bözse. A bemutató óta több szereplőcsere történt, a legnehezebb dolga alighanem Fillár Istvánnak volt, aki Gáspár Tibortól vette át Harisnyás Efrahim bohókás, khm… Pippit nagyvonalúan és jópofán elhanyagoló apjának szerepét. Azonnal hozzáteszem, dermesztő belátni, hogy a gyereknek a szülő messze a legideálisabb – mármint akkor, ha más dolga adódik és tartósan nincs jelen.
Arról szerencsére nem szól a mese, hogy Efrahim miféle harmadikvilágbeli gyarmaton királykodik – bár Pippi kishíján elindul vele: Kárpáti Péter szépen, érzelmesen kerekítette le a regény következő részéből átemelt motívumokkal a történetet. Tulajdonképpen ez a legnagyobb dramaturgiai truváj, mert ezzel helyre is billen az esetlegesség, amivel az írónő csak sorolta a sztorikat (mindez a könyv szerkezete nyomán persze érthető, hiszen a szöveg alapja az volt, hogy a szerző mesélt a lányának betegsége alatt).
Benkő Nóra neuraszténiásan pedáns karvezetőként, később tanítóként, illetve szomszéd gyerekek anyjaként remekül jelöli ki a kényesen konformista ellenpontot az előadást végigpörgő, ugráló, szaladgáló Soltész Bözsének: így lett valós a dráma és ekként van érezhető tétje annak is, ahogy Pippi félárva iskolakerülőként olyan szabad szellem, aki a tojást teniszütőn át töri fel a palacsintához, hiszen ez lehetne egyszerű marháskodás is, csak úgy.
A másik, Pippit meghatározó drámai viszony a finoman és semlegesen jelzett protestáns család (illetve a kisvárosi közeg egésze az) szolid, szelíd gyerekeihez fűződő igaz barátsága. Móga Piroska Annikáját és Ágoston Péter Tomiját félénk, jólelkű, kíváncsi kiskamasz testvérpárnak látom, olyanoknak, akiket a világért sem szabad lecserélni más barátokra. A történet meglepően ismerős alakjai és motívumai persze nemcsak az iskolához vagy a kórushoz köthetők, hanem a gyermekvédelmi és rendvédelmi szereplők által átélhetjük, ahogy az állam kéretlenül is szabályozza mindenkinek az életét, és mindenhol jelen van. Ennek érzékletes megmutatkozása az is, ahogy az előadásban nagy létszámban, szervezetten mozgó színitanodások áramló embertömeget alkotnak, és lehet velük szembe igyekezni ütközve, el-elakadva.
De ez a félárva kilencéves, fiúsan eleven és vagány lány ebben az előadásban nem holmi szimbólum, hanem igazi ember – talán nem is kellene megfejtenem, hiszen ahányan néztük, annyifélét jelentett az, hogy Pippi folytonos játékának szabadságában egyszercsak megjelenik a (tán halott) anyja, hiányként és képtelen realitásként is. Soltész Bözse vitális és kidolgozott alakítása még egy ekkora zenés-táncos nagyszínpadi formában is annyira személyes, hogy erkélytávolságból is megszállt a menni vagy maradni szomorúsága.
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi (Pesti Magyar Színház)
Zenéjét szerezte: Georg Liedel
Fordító: Tótfalusi István
Szereplők: Soltész Bözse, Móga Piroska, Ágoston Péter, Dániel Vali, Benkő Nóra, Pavletits Béla, Szatmári Attila, Kós Mátyás a.n., Fillár István
Díszlet-jelmez: Zeke Edit
Dramaturg: Kárpáti Péter
Rendező: Novák Eszter
Pesti Magyar Színház, 2017, március 9., 550 néző
Fotók: Hámori Zsófia
