Csipkerózsika (VSG Táncszínház)
Proics Lilla, február
A VSG Táncszínház előadását, a Csipkerózsikát láttuk február 12-én, vasárnap délelőtt a XIII. kerületi lakótelepen működő Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házban körülbelül nyolcvan felnőtt és legalább ennyi, nagy többségében óvodás korú kisgyerek társaságában.*
Csipkerózsika történetét szinte mindenki ismeri. Rengeteg elemzés született a mese szimbólumairól, amelyek egyszerű, egynemű dolgot képviselnek. Olyan, elsősorban érzelmi tartalmú jelekről van szó, amelyeket már egészen kicsi gyerekek is be tudnak azonosítani, követni, értelmezni – ezek a jelek ugyanakkor szabadon, sokféleképpen hozzáférhetők, rugalmasak a befogadói lehetőségekhez mérten.
Annak ellenére, hogy izgalmas, nem fogok beszélni arról a kritikai diskurzusról, amelyet többek közt Madonna Kolbenschlag nyitott egy kötettel (Búcsúcsók Csipkerózsikának), ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy Csipkerózsika egzisztenciális álmot alszik. És azért nem beszélek róla, mert az előadás ugyan nem nőszempontú, ám szépen mellőzi azokat az elemeket, amelyekkel azt erősítené, amit már sokan kifogásoltak (okkal) a klasszikus mesékben, hogy egy fiatal nőt, akinek az értéke kizárólag a szépségével arányos, magatehetetlen tárgyként szokás ábrázolni.
Ezzel szemben az előadás kedvesen játékos, a figurái nem sematikusan polarizáltak, így például az udvari bolondból átvedlett királyfinak is közvetlenebb, kedvesebb gesztusai vannak az ébresztéskor (amit megelőzően kardját gondosan kidobta a takarásba, mielőtt megsimogatta az alvó Csipkerózsikát), mint amilyeneket untig ismerünk. Már a szerepkettőzés is arra erősített, hogy a megmentő, Hankó György alakításában a királyfiságon túl más személyiségjegyekkel is rendelkező ember. De ilyen Vass Márta tizenharmadik tündére is (akit elfelejtettek meghívni a keresztelőre, amiért átkot mond): az ő szerepértelmezése egy karcosan érdekes furcsa nő, aki mintha meg akarná valamitől védeni a kiskamasz lányt – karakterizáló például, ahogy a rózsabokrokba ragadt kardokon gúnyolódik néhány megvető taglejtéssel.
A Csajkovszkij-balett nagyhatású zenéjére épülő előadás egyébként olyan erejű volt, hogy a közönség figyelme szinte tapadt a színpadra. Ehhez a zenéhez nem kell semmiféle előképzettség, éppen az univerzitása miatt félreérthetetlen, ha az ember akár kisgyerekként is képes ráhagyatkozni. A koreográfia a figurákra és plasztikus cselekvésekre épít, ami a zenével együtt olyan közlő erejű, hogy tökéletesen felesleges az egyébként visszafogott, néhány helyen megszólaló narráció. A könnyeden előadott balettelemeket játékosan akrobatikus mozgássorok színesítik, a táncosok továbbá ügyesen használnak színészi kifejező eszközöket is: mindenekelőtt a páros és csoportos jelenetekben.
A történet nagy része a néhány berendezési tárgyból álló, pár mozdulattal átrendezhető mesebeli szcenikát megelevenítő kastélyban és padlásán játszódik (díszlet: Szabó Csaba), amelyben jól mutatnak a színes, helyenként selyemhatású ruhákban (jelmez: Kovács Tímea) táncoló szereplők. Az átállás, amikor a kastélyt benövi a rózsa, kicsit lassú a korábbi frappáns átrendezésekhez képest – a színpad teljes szélességében kihúznak egy gumihálórendszert –, bár ahhoz képest, hogy közben száz év telik el, annyira nem is lassú.
Amikor már megismertük a szereplőket és a történet kezdetét, miután a király és királyné örömtáncot lejtenek a megszületett kislányuk feletti boldogságukban (a várva-várt babával tesznek egy kört a nézőtéren, odanyújtják megsimogatni az erre vágyó és kellőképp gyorsan kapcsoló gyerekeknek), és miután nevettünk a pólyásbaba-törpeszteppen (klasszikus jelmeztrükk segítségével kezek játszanak lábat), elhangzik: „a király közben egyedül maradt”. Kiragadtam a mondatot, hogy világossá tegyem, azért felesleges a narráció, mert hiszen ez kiderül – a királyné soha többet nem jelenik meg, de a lányát látjuk felnőve. Mivel más öltözetben, más modorban tér vissza Vincze Renáta, a gyerekek többsége nagy eséllyel nem is veszi észre a szerepkettőzést, az idézett mondat pedig nem közöl semmivel sem többet ennél. Ebből a fordulatból egyébként az is kiderül, hogy a mesének mennyire inkább a tánc a formája, semmint a pszichologizáló szöveg – így nyugodtan gondolkodhatunk, miért is halt meg, netán tűnt el az anya, ami, ugye az egyik legrejtélyesebb és legérzékenyebb fordulata oly sok mesének, és alighanem szélesebb jelentéstartománya van, mint egy preferált szempontú megfejtésnek.
* Egy tizenkét éve működő, általam korábban még soha nem hallott társulatról írok. Amikor a főszerkesztő felkért erre a munkára, rákerestem a csapatra és egyetlen kritikát, interjút vagy más, szakmainak mondható szöveget sem találtam. Az öt végzett táncművész vándortársulatként 2008 óta több mint hatszáz előadást játszott. A munkáikat nem pályázati pénzből hozzák létre és játsszák: a bevételeikből, önerőből működnek. Az előadás előtt pár mondatot váltottam Vass Sándor Gergellyel, az előadás királyával, koreográfusával, társulatvezetővel, aki többek közt azt mondta: sokáig tartották magukat ahhoz, hogy a klasszikus zene és tánc mindenkihez elér, azonban rengetegszer kaptak olyan visszajelzést pedagógusoktól, művelődési ház vezetőktől, szervezőktől, hogy a fiataloknak nem elég hozzáférhető ez a nyelvezet, úgyhogy ehhez az előadáshoz immár hangalámondásos narrációt is használnak. Azonnal elindultak a fejemben a kollégákkal időnként folytatott diskurzusok, hogy tekintettel legyen-e a kritika egy előadás születésének, egy társulat munkájának körülményeire vagy csakis a minőségi szempontok számítanak – inkább az utóbbi mellett szoktam érvelni. Itt azonban érdekes dilemma tárult fel, ez a társulat, tán működésének jellegéből is adódóan (jellemzően kistelepüléseken, kerületi ifjúsági házakban játszik) tizenkét éve nem kap szakmai visszajelzést – és nem tudom, mi következik ebből, de a függetlenségük és a vállalásuk, hogy olyan közönségnek játszanak, amelyik nagy eséllyel nem jut el színházba, az feltétlenül szimpatikus. Az angyaföldi játszóhelyen egyébként ránézésre alighanem főként olyan gyerekek voltak, akik más színházba is eljutnak, bár gyanítom, táncszínházat ők sem sokat láttak élőben.
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Csipkerózsika (VSG Táncszínház)
Szereplők: Vass Márta, Hankó György, Vincze Renáta, Vass Sándor Gergely
Narrátor: Kautzky Armand
Díszlet: Szabó Csaba
Jelmez: Kovács Tímea
Koreográfus-rendező: Vass Sándor Gergely
Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Ház, 2017. február 12., kb. 160 néző
