A kisfiú meg az oroszlánok (Móricz Zsigmond Színház)
Zappe László, november
Magára vessen a vén kritikus, ha unatkozik egy gyerekelőadáson… Mondhatnám, de mégsem mondhatom… Mert hogy a Thália nézőterén vagy ötszáz gyerek szemlátomást éppúgy unatkozott. Illetve azzal a különbséggel, hogy ők elszórakoztatták magukat. Hiába igyekeztek a sorvégeken ülő tanerők csendre inteni őket.
Alighanem a produkció értékén kívüli okai is lehettek annak, hogy nem jött létre igazán eleven kapcsolat színpad és nézőtér, mese és publikum között. Már a színpad is túl nagy volt ehhez az előadáshoz. A díszlet (látványtervező Kiss Gabriella) igen apró helyet töltött be a hatalmas színpad közepén, nyilván nem ekkora a térre készült. Itt pedig a nézők nagy többsége, és nemcsak a hátsó sorokban, de az oldalt ülőké is, elég messze került a játéktól.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata adta elő Lázár Ervin színpadon is sokszor próbált és bevált meséjét, A kisfiú és az oroszlánokat. Talán a történet maga is jobban érvényesül intimebb terekben. Nem nagy, küzdelmes, harcias dráma folyik benne, ahol hangosan lehet drukkolni az egyik félnek és utálni kell a másikat, ahol segíteni lehet a jót és hátráltatni a gonoszt.
A drámai konfliktus magva ezúttal egy gyermekét nagyon szerető, de saját gyermekségétől már messzire távolodott apuka és az átlagosnál is érzékenyebb, dúsabb fantáziával megvert-megáldott gyermek között bomlik ki. A mese tulajdonképpen mély filozófiai problémát érint. Mennyire létező az, ami a fantáziánkban születik meg és ott él nap mint nap, noha a valóságban nincsen? A kisfiú hisz a pajtában lakó oroszlánokban, tehát számára vannak. Az apa nem hisz bennük, tehát számára nincsenek. A két meggyőződés akár jól el is férhetne egymás mellett, ha az apuka nem szállna szembe a fantazmagóriákkal, ha nem akarná lebontatni a pajtát, ahová a kisfiú az oroszlánokat képzeli. Üvegházat szeretne a helyére, de azzal a bevallott céllal is, hogy kigyógyítsa fiát a képzelgésekből. A valóságnak tehát meg kell ütköznie az ábrándokkal.
A mese szövegében az író zseniális egyszerűséggel lép túl valóság és fantázia problémáján. Észre sem veszi. Éppúgy, mint valamennyi hőse, akikben megvan az a csodás adottság, hogy egységben látják a világot, nem vonnak éles határvonalat reáliák és ideák között. Ezek közé tartozik a mesét első személyben, résztvevőként elmondó mérnök, akit az apuka megbíz a pajta helyére építendő üvegház megtervezésével. Ő pedig maga előtt tolja, halogatja a probléma megoldását. Ígérgeti a kisfiúnak, hogy minden rendben lesz, bár fogalma sincs, hogyan. A fantáziavilág meg éli a maga életét. A pajta lakója, a kivénhedt cirkuszi oroszlán vágyakozik rég elvesztett felesége után, akiről megtudja, hogy egy vándorcirkusz előtt ül reklámfiguraként. Közben kis csapat alakul ki körülötte, belekeveredik még a bonyodalmakba cirkuszigazgató, kötéltáncosnő, rendőr, sőt, magánytól szenvedő milliomos oroszlán is érkezik közéjük, meg egy, az oroszlánok jogaiért küzdő aktivista. Társadalmi karikatúrák és velük közéleti problémák is betolakodnak a mesevilágba, hogy a gyerekekkel érkező felnőtt nézők is mulathassanak. Ezek mind együtt elindulnak és kiszabadítják a vén nőstény oroszlánt.
És közben a pajta problémája is elrendeződik. Ám a megoldást nem a sok jószándékú segítő hozza meg, hanem a természet. A kisfiú szervezete. A gyermek súlyos betegségbe esik, már-már elemészti a láz, mire az apa ráébred, hogy csak azzal segíthet, ha maga is elfogadja a mesevilágot.
A nyíregyházi előadásban trepnikből összerótt díszletben, szokványos gyerekszínházi módszerekkel igyekeznek a játszók magukra vonni a szertelenkedő, lélekben elkalandozásra hajló nézősereg figyelmét. Emelt hangon, nagyon színháziasan beszélnek, természetellenesen viselkednek. Különben hiteles emberoroszlánok. Meg emberemberek is. Urmai Gábort az oroszlánság mellett talán a Thália Színház nagyobb tere is készteti fölös hangoskodásra, Bruckner Szigfridje egyébként kedves, buta, dicsekvő melák, mindennek nekiugrana, mindent egy hatalmas ordítással, azonnal elintézne. Horváth Margit Szilviája sorsát tűrő öregasszonyként kuksol ketrecében, aztán mérsékelt derűvel szabadul. Nagyidai Gergő és Kuthy Patrícia a jóakaratú emberek mosolyával kísérik a mesét.
Szerencsésebb körülmények között talán kellemes élmény is lehetett volna ez az előadás. De az emlékezés még megszépítheti.
Zappe László
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Janics Attila
