A dzsungel könyve
(Pesti Színház)
Gergics Enikő, július
1996 óta játsszák a Dés László, Geszti Péter, Békés Pál-féle A dzsungel könyvét a Pesti Színházban. Az Élet és Irodalomba annak idején Koltai Tamás írt kritikát, akinek a nevét viselő pályázaton wannabe színikritikussá avatódtam. Nagyságrendileg majdnem egyidősek vagyunk az előadással, illetve én még vezetek is néhány évvel, tehát mostanra mindenesetre nagy bizonyossággal kinőttem a célközönségből. Úgy ugyan lehetetlen volt felnőni, hogy a Dés László—Geszti Péter—Békés Pál hármas ikonikus dalai is teljesen elkerüljenek, de a Pesti Színház előadására gyerekként már nem jutottam el.
Nekem úgy tűnik, általában ritkán jön össze, hogy valami, ami a maga idejében kimaradt, felnőttként nagy hatást tudjon gyakorolni az emberre. A dzsungel könyvét látni így is nagy élmény volt, de míg a kristálycukorra és a jódtinktúrára rá lehet írni, hogy minőségét korlátlan ideig megőrzi, erre azért nem merném ráhúzni, vagy csak nagyon remélem, hogy minden, ami időközben esetleg leszakadozott erről az előadásról, eleinte vaskosan benne volt, máskülönben hogyan is élhetett volna meg több mint ezer előadást. De még most is nagyon nehéz lenne nem szeretni.
A látvány bármilyen mai gyerekdarab esetében megállná a helyét, a színes díszlet és a kifinomultan, frappánsan jelzésértékű jelmezek és póthajak, amelyek épp hogy csak megidézik az állatfigurákat, most sem idejétmúltak, talán csak Bagira rövid, bársony kezeslábasa hat kicsit vérszegénynek a többiek mellett. Jól megfigyelhető a gyerekközönségen, hogy mikor szippantja be őket az előadás sodra, ahogy az is, hogy mely pontokon unják el a farkasok közt nevelkedett fiú történetét. Balu halálára látványosan elfáradnak kicsit. Ők már fejből éneklik a musicalt.
Az előadás profilja persze nem is a történet, hanem a fülbemászó, ismerős dalok és a hozzájuk passzintott mozgalmas, táncos jelenetek. Ezért is kimondottan húsba vájó probléma, hogy épp a hangosítás bizonyul a produkció leggyengébb pontjának. Néhány szereplő és némely dalok kristálytisztán csengenek, másokat meg egyenesen a történetkövetés kárára menően nem lehet érteni. Méhes László Kájának simulékony beszédéből elszomorítóan kevés jön át, mellette még különösen nagy veszteségnek érződik a majmok bravúros szócsavarásának, halandzsázásának az elmosódottsága. Pedig a poénok, már ha halljuk őket, most is ülnek, hiába kerülhetett volna időközben például a Pofonofon szellemisége egész más megvilágításba.
A gazdag karakterpaletta viszont még így is erőteljes hatású, és ez A dzsungel könyve pesti színházi előadásának igazi erőssége. Az eredeti szereplőgárda utolsó mohikánjai mellé ebben az évadban is kerültek fiatalok, új arcok, és az ennek eredményeként kialakuló inhomogenitás érezhető ugyan, de ez nem feltétlenül rossz.
Csiby Gergelyre mintha ráöntötték volna Maugli szerepét, az egész jelenléte, mozgása, még az alkata, énekhangja is tökéletesen illik a szerephez, különösen az ezredik előadásra írt új dalban (Csak egy út van) teljesedik ki ez a vagány, de sebezhetően kölykös alakítása. Az új dal sokat hozzáad a történethez is, nem utólagos betoldásnak, inkább egy kezdeti hiány kiigazításának tűnik.
Borbiczki Ferenc az ősbemutató óta játssza, és még mindig átütő, karizmatikus Akela, az eredeti férfi archetípus megformálója. Fekete Györgyin kevéssé érződnek az általa megformált Bagira állati attribútumai, és neki jutott a legkevésbé sikerült kosztüm is, de a Maugli felett önként vállalt pótanyaság hitelesen hatja át a játékát, a saját dalában egyenesen megindító tud lenni. Reviczky Gábor nélkül el sem tudnám képzelni A dzsungel könyvét, sajnos épp ő az, akin leginkább érződik, hogy kicsit talán már unja ezt csinálni. Rábaközi Gergő és Kovács Olivér nagyon frissek és lendületesek, a két fiatal farkas és több más kisebb szerep megformálásával sokat hozzáadnak az előadás elevenségéhez. Az újak közül ki lehet emelni a briliánsan kisszerű Buldeó szerepében Nádas Gábor Dávidot is. A kis Mauglit játszó gyerekszínész, Bekk Norbert egészen profi abban, hogy mint egy élő kelléket, ide-oda pakolgassák a kezdőjelenet alatt. Orosz Ákos megbízhatóan jól teljesít ellenszenves szerepekben, itt is igazán gyűlöletes Sir Kánná tud válni. A legütősebb színészi játék talán mégis Szántó Balázsé, aki a keselyű madárszerű mozgását, groteszk mimikáját olyan olajozottan és élvezetesen játssza, hogy minden egyes felbukkanása önmagában is humoros.
Valószínűleg A dzsungel könyve a Pestiben még mindig az egyik legjobb dolog a fővárosban, amire egy tízéves gyereket el lehet vinni. Lehet, hogy ez már nem a best before időszaka, és ahogy mesélek róla, hogy végre láttam, nem is tudom, hogy azért mentegetőzöm, hogy mennyi minden nem stimmelt mégsem, vagy azért, hogy közben azért még mindig mégis mennyire jónak éreztem. Érzékelhetően túl van ez az előadás a zeniten, de egyenetlenül is megnyerően működik benne együtt a régi és a friss egyvelege. Egy élő klasszikus.
Gergics Enikő
Dés László—Geszti Péter—Békés Pál: A dzsungel könyve (Pesti Színház)
Szereplők: Csiby Gergely, Borbiczki Ferenc, Fekete Györgyi, Reviczky Gábor, Orosz Ákos, Méhes László, Szántó Balázs, Nádas Gábor Dávid, Puzsa Patrícia, Rábaközi Gergő e.h., Kovács Olivér, Bekk Norbert
Díszlet: Dávid Attila
Jelmez: Orosz Klaudia
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
Koreográfus: Imre Zoltán
Koreográfus-asszisztens: Kispál Anita
Mozgásmester: Rujsz Edit
Zenei vezető: Komlósi Zsuzsa
Rendező: Hegedűs D. Géza
Pesti Színház, 2019. május 2., kb. 450 néző
