Alíz Csodaországban
(Karinthy Színház)
Gergics Enikő, május
Az idegen világba csöppent lány megeszi, amire azt írták, egyél meg, megissza, amin az áll, igyál meg, követi a Fehér Nyulat, kártyalapokkal találkozik, virágokkal beszélget, megismerkedik az őrült Kalapossal, a Vigyori Macskával, az ópiumfogyasztó hernyóval, krikettmérkőzésbe bonyolódik a kegyetlen Szív Királynővel, és végül visszatér a valóságba.
Kipipálhatjuk a jól ismert szereplőket és jeleneteket. A Karinthy Színház előadása mégis annyira távol van az eredeti történettől, hogy nem is világos, mi az apropója az önálló darab helyett az adaptációhoz való ragaszkodásnak – hacsak az nem, hogy a nézők Alice Csodaországbant nézni könnyebben jönnek. A gyerekek egy része eleve dalokkal és idézetekkel felvértezve érkezik, és van, aki már az elején meg is jegyzi, hogy ez nem az Alice. Indulás előtt jobb felkészülni, hogy bármelyik is számunkra „az” az Alice, ez mindenesetre biztos, hogy nem az.
Bodor Panna dedikáltan a Karinthynak készült szövegkönyve ugyanis jelentősen eltér Carroll meseregényeitől: Kovács Henrietta olyan Alíz Csodaországbant akart rendezni, ahol a főszereplő nem egyszerűen végigsodródik passzív szemlélőként az eseményeken, hanem azokat tudatosan alakítja is. Alíznak tehát van egy füzete, amelybe tízéves létére naphosszat írogat. Állandóan tintás keze, gazdag képzelőereje valamiért szálka a család szemében, ők ugyanis ahelyett, hogy tüstént elkezdenék menedzselni, inkább az aggasztóan frusztrált hétköznapi életükbe szeretnék belepasszírozni őt is. Csodaországban azonban miután a füzetét veszélyes tárgynak minősítik és elkobozzák, rájön, hogy a fantáziája milyen lehetőségeket rejt: a füzet segítségével megírhatja a történetet. A kaland így a királynő legyőzésével és Csodaország megreformálásával zárul, a zsenge korát meghazudtolóan proaktív Alíz pedig megerősödött öntudattal tér vissza a családjához.
A velük való konfliktus kibontakozását és megoldását egy hangsúlyos kerettörténet teszi lehetővé. Az előadás kezdőjelenetében épp Alíz tizedik születésnapjának megünneplésére készülődik a család, jelen vannak a szülők, nagyszülők és Alíz nővére, aki nagyon elkívánkozik a vállalhatatlan családi összejövetelről. Feszélyező nézni ezt a seregszemlét.
Balázs Andrea a mártíranya szerepében épp megfeszül, hogy megfeleljen az anyósának, menedzselje erősen szórakozott férjét, kedvében járjon a látványosan kedvencebbik gyereknek, és közben még Alíz szülinapját is letudják valahogy. Annyira átütően ellenszenves a célpontot kereső idegessége, hogy a szereposztás ismerete nélkül is biztos lennék abban, ő fogja játszani a Szív Királynőt is. Alízt olyan indokolatlan agresszióval ítéli szobafogságra a „hálátlansága” miatt, hogy kicsit reménykedem, kimaradt valami a szövegből. Ugyanakkor sajnos valószínűleg ez a kívülről nagyon kínos családi feszültség az egész előadás legvalóságosabb és legtöbbek által átélhető pillanata.
A Kovács Dorottya és Samai Ildikó által jegyzett látvány kivitelében kicsit szegényesnek hat, pláne az igényes színlap mellé állítva, de tele van ütős vállalásokkal. Az őrült teaparti oldalra fordított asztalán mágnessel mozgatják a poharakat, a papírmasénak látszó teáskannából kiemelkedik a mormota feje, a Vigyori Macska az elsötétült színpadon szétesik fluoreszkáló testrészeire és lézerrácsokat kerülgetve tör be a Szív Királynő börtönébe. Ezek a megoldások hallhatóan megragadják a gyerekek fantáziáját. A jelmezek között a beszélő virágok megformálása a legjobb, de nem lehet elmenni amellett sem, hogy Alíz ironikus módon „follow the white rabbit” feliratú pólót visel.
A szerepek nem nyújtanak sok lehetőséget a színészi kiteljesedésre, de azért mindenkinek van legalább egy emlékezetes karaktere, Balázs Andrea profin viszi az előadás valamennyi igazán ellenszenves nőalakját, Inoka Péter minden szerepében korrektül teljesít, és különösen Kalaposként megnyerő, Elek Ányos a Vigyori Macskát játssza látható élvezettel. Szabó Sára figurái szerethetően bugyuták, Kelemen Tímeának megdöbbentően jól áll a pösze Fehér Nyúl. Széplaki Szilvia hercegnője kicsit affektált, a másik nagymama nehéz természetét adja a legpontosabban. Koltai Vivien mint Alíz inkább jelenségként bájos, színészileg kevésbé egyenletes.
Másfél óra szünet nélkül kicsit sok, akad a csodaországi epizódokban bőven üresjárat, időhúzás, az az érzésem, hogy a nagyobb gyerektársaságok nem is az előadást élvezik, hanem attól teljesen függetlenül tombolnak. A zárójelenet mintegy újraírni látszik az előadás elejét, a család konszolidálja magát, még a szülinapi torta is emeletessé változott, és Alíz kinyilatkoztathatja, mit tanult: fel kell nőni, és a boldogság a lényeg. Boldogság szerinte mondjuk lehet az is, ha az ember képen törli egy tányér tortával a nővérét. A kajacsata-finálé a kisebb nézőket valószínűleg mindenért kárpótolja.
Gergics Enikő
Lewis Carroll – Bodor Panna: Alíz Csodaországban
Szereplők: Koltai Vivien, Balázs Andrea, Inoka Péter, Elek Ányos, Széplaki Szilvia, Szabó Sára, Kelemen Tímea
Dramaturg: Balázs Júlia
Díszlet: Kovács Dorottya
Jelmez: Kovács Dorottya, Samai Anikó
Mozgás: Elek Ányos
Zene: Nyitrai László
Rendezőasszisztens: Szeitl Zelma
Bábtervező: Elek Ányos
Rendező: Kovács Henrietta
Karinthy Színház, 2019. május 5., kb. 150 néző