Az aranygyapjas kaland
(Kolibri Színház)
Kovács Bálint, június
Amikor Poszeidon, a tengerek istene jellegzetes, háromágú szigonyával kikel a habokból és a nézők fölé magasodik, mire a Kolibri Színház gyerekközönségéből többen egyszerre kiáltanak fel a felismerés, az elismerés és az ismerősség-érzet örömteli hangján, hogy Aquaman – na legkésőbb akkor érti meg az iskoláskort már maga mögött hagyó néző, hogy mi szükség van egy, Az aranygyapjas kalandhoz hasonló bemutatóra egy gyerekszínházban. Meggyőzni a célközönséget, hogy ha megfelelően olvassák, akkor a görög mitológia sem csak állati furán hangzó nevekből és letudni való kötelezettségekből áll, hanem tulajdonképpen maga sem más, mint különféle szuperhősök gyülekezete, csak nem a Marvel találta ki.
És a drámát író Fábri Péter pont ezt akarta: olyan közel hozni ezeket a sűrűn teleírt papírlapokon megszületett királyokat, királyfiakat, félisteneket és isteneket, amennyire a mozivászon tudja közel hozni a képregényben megfogant hősöket. Az Olümposzon itt kocsma van, ahová a fodrász után ülnek be az istennők, hogy egy feles nektár mellett megbeszéljék, milyen rossz az egyikük gyereke, Ámorka, odalent meg hencegő bokszolók, ijedős, nagyszájú beszélő hajók, növényevő sárkányok és az őket dédelgető gazdijaik laknak.
A sztori ismert – mármint nem az Aquamanből, hanem például a görög drámák irányából –: Jászónnak a tisztességtelenül trónra jutott király parancsára el kell hoznia az aranygyapjút Kolkhiszból, mert a nyílt színen kivégezni pr-szempontból mégsem lenne olyan nyerő dolog, de ez a küldetés is épp ugyanolyan halálosnak tűnik. Kivéve persze, ha megépítik a kor legnagyobb hajóját, az Argót, feltöltik a legügyesebb hősökkel, az argonautákkal, és végül még némi varázs-papnői segítséget is kapnak az Ámor nyilaival szerelmessé bolondított Médeától. Mert ha így lesz, akkor gond nélkül visszatérnek aranygyapjústól, mindenestül, hogy aztán Médea egy kegyetlen trükkel a saját gyerekeivel gyilkoltassa meg a gonosz királyt, de mielőtt bárki a szívéhez kapna, ez a kellemetlen apróság a gyerekbarát verzióból érthető okokból kimaradt. (Itt a gonosz királyt dühében egyszerűen megüti a guta a siker hírére.)
Ráadásul Fábri egy kedvesen pacifista gondolatra futtatta ki a történetet, a praktikus értelemben vett tanmesét ezzel erkölcsileg is azzá téve: Az aranygyapjas kaland gyakorlatilag az olimpiák feltalálásának eredettörténetévé válik, mivel a sok megpróbáltatásból hazatért hősök úgy döntenek, mégiscsak jobb lenne ez a kalandozás, ha nem vérre menne az egész, csak verítékre. Szóval aki hősködni akar, az ne más kárára tegye, hanem ölje sportba az energiáit, mondja az előadás, ami, ha átmegy az üzenet, épp aktuális is ennek a fölös indulatait hol csak rohangálással, hol viszont egymás püfölésével levezető korosztálynak. De hogy átmegy-e, az már más kérdés, mert ez a vonulat valójában mindössze pár másodperc a két és fél órás előadás végén; hogy pozitívba fordítsuk, azt is mondhatni, az alkotók remekül kerülik el a szájbarágást.
Ugyanakkor az is kérdés lehet a Novák János által rendezett előadás ominózus, olimpiás végén, hogy mennyire fogadóképesek még a gyerekek ekkor, mert a színlap által meghatározott nyolcéves korosztálynak talán túlzásnak tűnik a két és fél órás játékidő. Amely hosszról részben az is tehet, hogy a szójátékos, illetve inkább rímjátékos szövegű, helyzet- és karakterismertető dalokat minduntalan fel-felváltja egy repetitív és meglehetősen funkciótlan refrénszerű éneklés, amely sokadszorra is biztosítja a hősöket, hogy várja őket a tenger, noha ennek ilyen sokszori ismétlését nemigen indokolja sem a tartalom, sem az énekesek virtuóz hangja, sem az egyre zavaróbban rossz intonáció (amelyben unos-untalan egybeéneklik a „hajrá, vár a tenger” sorban a hajrávárat, amely talán Szárnyati Géza otthona lehet). És ha a többi, „rendes” dal helyt áll is magáért, az énekbetétek akkor is a kevésbé sikerült részek közé tartoznak, amelyek részleges hiánya feszesebbé tudná tenni az így valamivel döcögősebb előadást.
Amely – a darabhoz hasonlóan – a modern gondolkodásmódot, illetve inkább a modern idők nézőjének gondolkodásmódját váltogatja a klasszikus, kosztümös játékkal, hogy megmutassa, milyen jól összefér a kettő: váltogatja az Olümposz-presszó pincérnőjét a küklopsz-szerű lényekkel, a Bárdi Gergő bájosan idegtépő betétjében előadott istengyerekhisztit a sárkányfog-veteményből előbújó érckatonákkal, a bokszmezes hetvenkedő királyficsúrt a tengeristen és az északi szél ármánykodásával.
És ez a látványra is igaz: hol épp olyanok a jelmezek, mint amilyet várnánk, hol – mondjuk az ércbikáknál vagy az istennőknél – leleményes ötletek zökkentenek ki. (Csak a sablonos háttérvetítésért kár.) Novák hasonlóképp vegyíti a komolyságot a túlzott teatralitástól sem mindig visszariadó humorral: Fehér Dániel komoly-komor Jászónja mellett ott van Ruszina Szabolcs széles gesztusokkal duzzogó Polüdeikésze, és így tovább – a vegyítés ezen a téren kevésbé sikeres, mint a klasszikus-mai keverésben.
Hogy az előadásban mindig győz a jó, abban nincs semmi meglepő, de Jászón mellett más is nyertes itt. Mindenki, aki úgy megy haza a Kolibriből, hogy aztán annak idején az iskolában előírt görög drámákban nem a megsárgult papírt látja majd, hanem egy jól ismert szuperhős valamelyik távoli rokonát: Aquamanét.
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fábri Péter: Az aranygyapjas kaland (Kolibri Színház)
Szereplők: Fehér Dániel, Mészáros Tamás, Török Ágnes, Szívós Károly, Rácz Kármen, Rácz Kriszta, Kormos Gyula, Bodnár Zoltán, Nizsai Dániel, Krausz Gábor, Ruszina Szabolcs, Gazdag László, Mult István, Tóth József, Alexics Rita, Nyakas Edit, Szanitter Dávid, Megyes Melinda, Farkas Éva, Erdei Juli, Tisza Bea, Bárdi Gergő, Németh Viktória, Németh Tibor, Székely Rozália, Bodnár Zoltán, Vékony Brigitta, Balogh Márton, Mendel Péter, Fehértói Noémi, Bartók Borbála, Nyakas Edit
Zene: Novák János
Dramaturg: Horváth Péter
Jelmez, báb: Orosz Klaudia
Digitális képek: Kovács Ivó
Koreográfus: Lakatos János
Rendező: Novák János
Kolibri Színház, május 10., kb. 220 néző
