Hab a tortán! Csoda és Kósza

Pagony Füge Produkció

Rádai Andrea
2021. december 18.

Amikor meghallottam, hogy Pálos Hanna és Kovács D. Dániel fogja elmesélni Csoda és Kósza történetét, kapásból arra gondoltam, hogy biztos a színésznő lesz Kósza és a rendező Csoda. Talán azért, mert az utóbbi ló a józan, megfontolt és előrelátó (meg egy kicsit tudálékos is), ő az, aki türelemmel és szeretettel hagyja társát kibontakozni (a szertelenségben) és segít neki kimászni a csávából. És ez olyan rendezősen hangzik, nem? Pálos Hannába pedig – ki tudja, miért – beleláttam azt a bohókásságot, ami ennek a szeleburdi Kószalónak a sajátja.

Az előadásban pont fordítva volt, de nem bántam.

Hab a tortán! sorozatában a Jurányi színészpárokat kér fel, hogy „álmodják színpadra” a Pagony által kiadott, kedvenc mesekönyvüket. Rezes Judit és Szabó Győző például Marék Veronikától a Boribon és a hét lufit választotta, Szinetár Dóra és Makranczi Zalán pedig Harcos Bálinttól a Szofi átváltozik című kötetet. Az előadást általában kézműves foglalkozás is kíséri, ezúttal különböző festészeti technikákat próbálhattak ki a gyerekek olyan izgalmas és klasszikus eszközökkel, mint a szivacsecset, a pontozó vagy a festőállvány és a paletta. Ez persze nem véletlen, hiszen Pálos és Kovács azt a történetet választotta Czigány Zoltán mesekönyvéből, amelyikből kiderül, hogyan lett Kószából először félreértett-, majd szoba-, végül sikeres festő.

Ebben a felállásban – csak két színész van a színpadon – Gyöngyi néni és Sajó bácsi, a lovak otthonául szolgáló tanya tulajdonosai érthető módon háttérbe szorulnak, de ez nem okoz dramaturgiai döccenőket, hiszen az amúgy is „nagytesós” Csoda simán át tudja venni a gondoskodó szerepét. Pálos Hanna játssza az összes többi karaktert is: a lila szoknyás nőt, annak kislányát és Remsey Róbert festőművészt, akiket nem csupán a jelmezük különböztet meg, hanem néhány markáns, karikaturisztikus gesztus is. A lila szoknyás nő például komikusan lekezelő, és amikor felháborodik, úgy fújtat, mint egy gőzkazán, Remsey pedig hatalmaskodó (és aztán Csoda tehetsége előtt leboruló) sznob. Kovács D. Dániel Kószájában a kirobbanó lelkesedés keveredik a félénk naivitással: öröm színészként látni a rendezőt, aki egyébként elmaradhatatlan baseballsapkáját a sörényes kapucni alatt is viseli.

A két színészt nemcsak a szerepük, hanem a játéköröm, a gyerekek felé való őszinte odafordulás is összekapcsolja a színpadon. Mintha lubickoltak volna a kreativitást igénylő feladatban, hiszen – Horváth Jenny segítségével – maguk eszelték ki, állították össze a díszletet, a jelmezeket és a kellékeket, ami frappánsan humoros és DIY-osan bájos megoldásokhoz vezetett. A jelmezük mindössze egy (megfelelő lószínű) mackónadrág és kapucnis pulcsi sörénnyel és farokkal, ez utóbbiban Kósza esetében néhány (hamisítatlan lószőr) ecset is himbálódzik. A mellső patákat a színészek tenyerébe rajzolt patkó jelzi.

A díszlet – vagyis maga a színpad – lényegében egy sátorponyva, ebből dugja ki fejét és magasodik elénk dombként a félelmetesen szigorú, Dali-bajszos Remsey Róbert is. A színpadi sírás „műfajára” is reflektál az a jelenet, amiben Csoda szomorúan battyog hazafelé, és egyszerre kezd el esni az eső és kezdenek el patakzani a könnyei: Kovács D. egy műanyag spriccelőből permetez vizet az arcára – jut belőle a gyerekeknek is.

Üdítő az is, ahogy mindkét színész végig tartja a gyerekekkel a kapcsolatot, és nemcsak előre kitalált sémák mentén, hanem valódi interakcióval is. Kezdődik azzal, hogy amíg gyűlik a közönség a nézőtéren, a két ló néha „lopva” kikukucskál a kulisszák mögül, majd párszor átröptetik a (színpad koszolódását meggátló) nejlon leplet a gyerekek feje felett, a következő jelenetben pedig nekünk kell tanyasi állatokat mondani, amiket Kósza rögtön utánoz is. Mindez elég jól megadja az alaphangulatot, aminek köszönhetően a gyerekek egyre aktívabb közreműködői az előadásnak, s a két színész laza spontaneitással reagál az egyre sűrűsödő beszólásokra. A csúcsjelenet egyértelműen az, amikor Kósza nekilát a munkának a lila szoknyás nő lakásán, és a gyerekek biztatásától szinte megmámorosodva vödörnyi festékeket önt a vászonra, és nem átallja pemzliként használni a saját haját (!) – gyanítom, hogy ez nem volt betervezve.

A közönség olyannyira tombol, hogy a legvégén a színészek már nem tudják tartani a gyeplőt (és egy csapat, a színpadra is felmerészkedő gyerek miatt aggódni kezdek Pálos Hanna testi épségéért). Pillanatnyi pánik után és olyan trükköket bevetve, melyekre szülőként is büszkék lehetnek, a két színésznek végül sikerül megfékeznie a túlságosan bátor gyerekhadat. 

Az Örkény Színház 2013-ban mutatta be a saját Csoda és Kószáját, a könyv két másik epizódját egy teljesen más, felolvasószínház-jellegű előadásban, melyben a színészek magasított székeken ülve, kottaállványra helyezett papírokról olvasták a szöveget, és ők adták a hangkulisszát is a légyzümmögéstől kezdve a hűtőszekrény ajtajának nyikorgásáig. Mégis van közös két produkcióban: a minimalista eszközökre épülő kreativitás és humor.

No meg persze a zárónyihogás. Nyí-hi-nyí-hi-nyí. Brrr! BRRR! Nyi-Hi.

Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)

Hab a tortán! Mesél: Pálos Hanna és Kovács D. Dániel (Manna – Füge Produkció)

Író: Czigány Zoltán

Előadják: Pálos Hanna és Kovács D. Dániel

Jurányi Ház, 2021. november 28., kb. 90 néző

Fotók: Szokodi Bea