Egy kupac kufli
Kövér Béla Bábszínház
Két kufli beszélget: „Az előző jelenetben ugyanezt csináltuk. Nem lesz ez így unalmas?” (Lélegzetvételnyi, meglepett csend a nézőtéren és a színpadon.) „De. Induljunk!” És ez így ment három nap, három éjen keresztül.
Nem is igaz, mert köztudott, hogy Kufliföldön másképp telik, múlik az idő, még ha menet közben felvirrad is a hold, eltűnik is a nap. Vagy fordítva volt? Akárhogy is, a mi időmérő eszközünk szerint alig egyórás mókavonatra ültet fel Schneider Jankó és három játékos kedvű szegedi bábszínésze a Dániel András agyszüleményeivel, vagyis már több generáció számára halhatatlanná vált kuflisereg tagjaival megtömött szerelvényen.
A Kövér Béla Bábszínház zsúfolásig telt, (nem csak) engem évtizedek óta egy villamoskocsi belsejére emlékeztető nézőterén talán én vagyok az egyetlen, akinek az életéből eddig kimaradt a kufliság – egy hangsúlyos dramaturgiai pillanatban a mögöttem ülő kislány Pofánkát dobja a lábam elé, amott Fityirccel integet egy lelkes szülő –, de legalább őszinte a rácsodálkozásom a fordított világra. A branddé izmosodott, médiumok között csúszkáló kuflik színházban sem először járnak: a szatmári Brighella-tagozat produkciója, a Kolibri Színház ma is futó és az egykori SZFE egykori előadása, meg Kulcsár Noémi Tellabor táncverziója után végre Szegedre is ellátogattak.
Nem gondolnám túl ezt az egészet, de az elhagyatott rét, ahol a nemmese játszódik, kicsit olyan, mint Shakespeare-nél az ardennes-i erdő, ahol a társadalom számkivetettjei önszabályozó kommunát hoznak létre. Az előadás elején ide migráló kuflik a minden szempontból ideális kupac megtalálásakor menten letelepednek, és bár mind látványosan különböznek egymástól, az utópisztikus minitársadalom tagjait jótékonyan fűzi egymáshoz a kufliság belső imperatívusza.
Hogy ennek lényege miben áll, azt nem tudnám teljes pontossággal megfogalmazni, de ha a szeretet, bizalom, segítőkészség, tolerancia, együttműködés és együttérzés környékén keresgélünk, rátalálunk a megoldásra. Nem csak ezek a fogalmak régimódiak, valahogy mindenki le van itt lassulva, de lehet, hogy csak mi kapkodunk túl sokat. Mindenesetre a fáradt idegeknek kifejezetten jót tesz az alapértelmezetten abszurd humor, meg a felismerés, hogy így is lehet, vagy inkább: így kellene élni.
A kuflikörömnyi történetkéket a másfél tucatnál több kötetből álló széria alapján Schneider Jankó válogatta és bogozta egymáshoz, remekül. A békés honfoglalás után a varázsgomba fogyasztásának mellékhatásairól értesülünk, lesz össznépi bújócska, érkezik a beszélő fatuskó és társa, a mohamanyi, megszületik az első kuflizenekar, megpróbáljuk eloltani a holdfényt, belesünk a macskalegyek őszi báljára, végtelen sál készül közös használatra, sőt még a vándorkaktusznak is lesz jelenése.
Ez így egyben kicsit olyan, mintha tudatmódosító szer nélkül is (a varázsgomba kivételt erősítő szabály) afféle lebegős félálomban telnének itt a hétköznapok. Dániel András rajzait három dimenzióban gondolta tovább Grosschmid Erik: a szűk színpadon három zöld forgóasztal és látható meg láthatatlan rekeszeik adják a muníciót a színészek keze ügyébe. (Kedvencem a zenekar verbuválása: a hivatásos hangszereknél százszor izgalmasabb egy zörgős zacskó.)
Az indító kávéetűd a kukorékoló kotyogóssal és a nedűtől gyorsan lendületre kapó színészkollégákkal kitűnő rajt, egyben magabiztosan vezeti be a szegedi kufliszínház fő erényeit. A szellemes önreflexió, a jó ízléssel válogatott gegek és humorzsák, a játék- és nézőtér közötti fal majdnem láthatatlanná tétele Schneider Jankó védjegye, ami ma már a szegedi társulaton is egyértelműen nyomot hagy. Bónuszként a színésztriónak végig a topon kell lenni, nemcsak agyban, kézben, de a sok-sok karakterkezdemény és -kontúr, epizodista, félmondatra megvillanó poén miatt hangban és logisztikában is.
És Spergel Anna, Rácz Mihály és Kalocsányi Gábor a sokrétű feladatot pazarul teljesíti is – bírják szusszal és energiával a bőséges merítést a kufliuniverzumból. A hét kuflin meg a magánviláguk szerves részét alkotó és alakító mellékszereplőkön hárman osztoznak, de szinte biztos, hogy hatnál több kezük van, különben az összefüggő talajgyakorlatot aligha tudnák végrehajtani ilyen magas színvonalon. Spergel Anna és Rácz Mihály ragyogó, sokhangú untermannok, de a tejfölt Kalocsányi Gábor viszi el: egyszerre érzékeny és flegma, anyanyelve a véresen komolyan vett abszurd, emellett meg katalizátora az egész játéknak. Mi mást is kívánhatnánk magunknak? Hogy legalább ilyen erős folytatása legyen a kuflikalandnak.
Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
Egy kupac kufli (szegedi Kövér Béla Bábszínház)
Játsszák: Spergel Anna, Kalocsányi Gábor és Rácz Mihály
Színpadra alkalmazta: Schneider Jankó
Dániel András rajzai alapján tervezte és szcenizálta: Grosschmid Erik
Zene: Ágoston Béla
Készítették: Tóth Andrea, Tóth Eszter, Kiss Attila Etele, Jernei János
Hang, fény: Bőhm Balázs, Patkós Péter
Szeged, Kövér Béla Bábszínház, SZINkópé fesztivál, 2023. szeptember 2.
