Aladdin (Noir Színház)
Tarján Tamás, október
A mese, azt mondják, olyan műfaj, amelyben előbb kizökken, majd bizonyos tipikus fordulatok sorozatát követően helyreáll, sőt a korábbinál harmonikusabbá válik a világrend. Az Ezeregyéjszaka közismert meséiből készült feldolgozásban ugyan akadnak kisebb bibik meg csunyus ármánykodások, de kizökkenésről szó sincs. Maga a szultán sem szeretné, ha ilyesmiről tudósítanák: egy „Hallgass!” csitítással elejét veszi a rossz hírnek. A Mesélő (Csutorás Bánk, felvételről) visszhangosra távolított-lassított, űrbéli szóval ismerteti a történet legfontosabb tudnivalóit, s a Noir Színház előadása mintha csak 3D-s rajzfilmet igyekezne forgatni, hűségesen elhelyezi a térben az egészet. Követi a mondottakat vagy indul a várható irányába. Még a megpróbáltatáson is mosolyognak, akiket ér. A konfliktusok összehúzzák magukat kicsire. E kizökkenéstelen világot a kisgyermek nézők elkerekült szemmel, de szinte bármiféle reakció (közbekiáltás, nevetés, kommentálás) nélkül nézdegélik.
A társulat művészeti vezetője, az Aladdinban öt feladatnak is eleget tevő Iványi Árpád eredeti hivatása és eddigi legvisszhangosabb sikerei területén: szcenikusként nyújtja a legtöbbet. Fénykép-kiindulású, rőtes-narancsos színezésű nagyszabású díszlete igen szép, bár kissé merev, képeskönyvszerű keretet biztosít. Majdnem valamennyi szereplő roskadozik a pompásabbnál pompásabb keleti jelmezek alatt. Csak Aladdin szegényes körülmények közt tengődő anyjának, a Boldizsár Ildikó által pasztellben és szordinóban tartott Emnának nem jutott, hiszen nem juthatott dús öltözék. Egyébként valamennyi ruha erőteljes vagy tarka színekkel babonázza a közönséget. Éjfekete társul a vérvörössel a gonoszon, pipázó vándorcigányasszony rikító kendőit viseli a démoni mágus jósnő-segítője. A szultánnak színarany palást, turbán dukál, viszont eltúlzottan jelmezbáli, hófehér szakállát nem tudjuk mire vélni egy olyan megjelenítésben, amely a legkevésbé sem él karikírozó, ellenpontozó humorral. Jázmin, aki kötelező határidős férjhezmenetele miatt búslakodik, amíg nem fordul száznyolcvan fokot a helyzet, első díjat érdemelne egy Ezeregyéjszaka-divatbemutatón. Még az egy szál nadrágján kívül bizonyára kevés gönccel bíró, meztelen felsőtestű Aladdin is csupa lánc, érme, ékszer, amikor visszatér a kincses barlangból. Füzér, forgó, flitter mindenkin: ez a csillogás kedvez a lüktető világítási effektusoknak, háttér-installációknak. Az égbolt csillagai is drágakövekként villannak.
A szöveget az Ezeregyéjszaka meséi (fordításai) nyomán író, a művet színpadra alkalmazó Iványi jó tagolású, stilárisan semmivel sem hivalkodó történetet kreált – rendezőként viszont kevés ötlete támadt, és színészeit sem hozta kedvező játékszituációkba. A legemlékezetesebb megoldás a főalak elindulása a barlangba. Aladdin a váratlanul összehúzott színházi függönnyel találja magát szemben. Felőlünk indul, kissé a mi képviselőnk. A függöny a titkos üreg egyik szája, s mikor megnyílik, mögötte tárul fel az ezúttal megelevenedő díszlet másik bejárata, majd a bőség trezorként ható kamrája. Vérbeli színházi pillanat, jó lenne belőle sokkal több. S vérbeli színházi viszonylat – kár, hogy ez esetben sem hosszú a lista – a mágus irtózatosan magas termete és az oldalán görnyedező, fele akkorának ható boszorka-jósnő alacsonysága közti feszültség. Anga-Kakszi István a szövegmondás felcsapásaival is meg-megemeli a kosárlabda-centernek beillő Jafar-figurát, Weisz Ildikó (Zohra) gunnyad, töpörödik, amikor csak teheti.
Harcsik Róbert a második gyermekkor határára érkezett vénecske szultán, Menczel György kivetítésben látott film-dzsinn: összefont két karja a kifejező eszköze. Balla Regina annyit tehet, hogy mesei szendeként, egy szívesen alkalmazott operettes kézmozdulattal megmutatja a történet primadonnáját, Bakó Krisztián kamaszosan fürge Aladdin-bonvivánjának már a história felénél engedve.
Igényes kivitelű, ám illusztratív jellegű előadás ér véget egy óra teltével. Azt halljuk: Allah végtelen bölcsessége folytán, a barlangból felszínre hozott csodás lámpásnak, a belőle kiszabadított jóságos dzsinn mindenhatóságának köszönhetően elérkezhetne a világbéke és az emberek egyenlősége. Sajnos, mint tudjuk, Aladdin kénytelen a hatalommániás Jafart tömöszkölni a derék dzsinn helyére a lámpásba (a találó hangeffektusok egyikeként dörömböl is a fogoly), a szultán pedig újabb tízezer évre a barlangba viteti, ott őrizteti a csodalámpát. A gyermek nézők Aladdin és Jázmin boldogságának örvendenek (tapsrend után még fényképezkedni is lehet a színészekkel), így csak a felnőtteknek kell beletörődniük: a világbéke és a teljes egyenlőség még legalább további tízezer évet várat magára.
Tarján Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
Aladdin (Noir Színház)
Játsszák: Bakó Krisztián, Balla Regina, Anga-Kakszi István,
Weisz Ildikó, Boldizsár Tünde, Harcsik Róbert/Csutorás Bánk, Menczel György
Írta és színpadra alkalmazta: Iványi Árpád
Koreográfus: Kósa András
Hangmérnök: Csutorás Bánk
Smink: Lakos Nikolett
Díszlet, jelmez: Iványi Árpád
Producer: Fábián Géza
Rendező: Iványi Árpád
Noir Színház (Duna Palota), 2016. október 2., 90 néző
