Afrika a Margitszigeten

Fülenagy, a kíváncsi kiselefánt (Csodamalom Bábszínház)

Zappe László, augusztus

Afrika minden fontos állata ott nyüzsög a paraván fölött. Legalábbis azok, amelyekről már egy óvodás korúnak is illik tudnia egyet s mást. De nekem már a paraván is élmény. Hatvan évnél is régebbi emlékeket idéz. Talán azt, amikor először láttam bábszínházat. Az öreg halász paraván fölött horgászta az aranyhalat. És szúrta el fölöttébb tanulságosan a kívánságokat.

Ez a mostani mese, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad leárnyékolt kerengőjében a miskolci Csodamalom Bábszínház előadása, nem ennyire, illetve nem ennyire nyilvánvalóan tanulságos. Címszereplő hőse az állatok legkisebbike, a kiselefánt. Aki szörnyen idegesítő. Mindig azt kérdezi, miért. Természetesen akkor is, amikor elmagyarázzák neki, mennyire idegesítő, hogy folyton azt kérdezi, miért.

A harmincöt percnyi gyerekbohóság elmés tartalma lényege szerint egy rettentően gonosz tréfa. A többi állat ugyanis kivétel nélkül a krokodilhoz utasítja a kis kíváncsit. Ő pedig megy, és keresi. Sőt, meg is találja. A rémítő őshüllő pedig el is kapja az ormányát, pontosabban az orrocskáját, de megússza annyival, hogy az addig tömpe nózi erősen megnyúlik. Így lesz belőle ormány. Ami végeredményben komoly hasznot hoz számára: alkalmas lesz nemcsak a víz fölszívására, de kifröcskölésére is. Például le a színpad előterében feszült figyelemmel üldögélő gyerekekre. A nyárdélelőtti hőségben bizonyára még jól is esik nekik.

A bábok helyesek, és még jellemük is van. Bródy Vera tervezte őket – bizonyára jó régen, talán A dzsungel könyvéhez 1991-ben. A majom kicsit pimasz, a zsiráf kicsit esetlen, az oroszlán kicsit lompos, vén idióta, a víziló barna, a krokodil meg zöld behemót. A sivatagi darázs csak szúr. Vagy legalábbis azt mondják róla. Nagyszerűek a kosárfonással készült környezeti elemek, a prakkerra emlékeztető napocska vagy az oroszlán barlangja.

A kiselefánt végül jótettet követ el. Megmenti a majmot a krokodiltól. Ezért mindenki megszereti. Befogadják az állatok.

Ha meggondoljuk, mint annyi más, ez a mese is a szocializációról szól. Hogyan fogadtassuk el magunkat. Előbb legyünk eredetiek, feltűnők, kellemetlenek, amivel felhívjuk magunkra közfigyelmet, de aztán változzunk simulékonnyá, kiegyezővé, kellemessé. Ha eleve azok lennénk, a kutya se venné észre, hogy egyáltalán létezünk.

De ne menjünk ilyen messze a következtetésekkel. A nézőtéren ülő szülők bizonyára mindössze a miért?-korszakot élő csemetéikre gondolnak. A folyton kérdezőkre. A nagyszülőknek meg talán Bilicsi Tivadar Évi lánya is eszébe jut, aki bár nem miértel, de folyvást kérdez: apu, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába? Itt a kiselefántot az oroszlán becsalja és bezárja. A kérdés inkább az, hogy jön ki. Hát ezúttal a zsiráf kiszabadítja. Amilyen falánk, még a lakatot is megeszi. Amiből az is látszik, hogy a mese szerzője – a szöveget Kipling nyomán Tarbay Ede írta – nincs híján a szürreális fantáziának sem.

Az elődásban Láng Bernadett, Juhász Judit, Szabó Attila és Oláh Tibor mellett fel is lépő Tari Edit rendezése éppen annyi bájt, bumfordi kedvességet visz a játékba, amennyi a hatáshoz elengedhetetlen, de nem sérti az előadás látványvilágának finom iróniáját, felnőtt játékosságát.

A Margitsziget hétvégi, délelőtti sétálóinak figyelmét kezdetleges MESE feliratok hívják föl a Szabadtéri Színpad bejárata előtt, szemlátomást meglehetős hatással, százhúszan legalább összegyűltünk. Szék volt elég, jutott mindenkinek, de árnyék már nemigen. A mesétől függetlenül is Afrikában érezhettük magunkat.