A Császár új ruhája (Gergely Theáter)
Gabnai Katalin, szeptember
Míg gyűl a jobbára egy szülő által gardírozott gyerekekből álló közönség a tágas ponyva alá, van idő megszemlélni a díszletet (Simon Design). Szerzőt nem írtak ki sehová, ezért gyűjtögeti az ember az információt, vajh melyik változatot fogja látni. Utazó színházi produkció lehet ez, hiszen az üres színpadon csupa összehajtogatható térelem mutatja magát. Balra valami fülkeszerűség, bejövetelek céljára, jobbra meg egy tarka láda, s középen, magasan a félhold alatt egy felirat: XIV. Krinolin. Nem véletlen a fönt üldögélő hold, ez a Krinolin jelenleg az iszlám világ ura lehet, vagy őt kebelezhették be a mohamedánok. Trónusként szolgáló bordó bársony hokedlije mellett falra, vagyis paravánra festett, turbános alabárdosok állnak, lábánál pedig egy bévül hungarocell, ám kívül csíkos tigris nyújtózik el. Parányit poros, ámde praktikus, összecsukható fenségesség mindenütt.
Parázslani kezd a trónus alja, s az előadáskezdő füstből fekete ruhás, hastáncos balerina bontakozik ki libegve. „Derekatok meghajtsátok, mert most bevonul a császártok!” – szól az udvar képviselője (Pelsőczy László), majd egyéb, rettentő prozódiájú, akadozó asszonáncokkal telt sorok következnek. „Fizessétek csak az adót, felejtsétek a bánatot!”. Hangosan szól valami echte keleti sláger, s igazi törököcske penderül be, üszkürüzik, billeg, fölfelé pördülő papucsait épp úgy bámulják a kicsik, mint az idősebbek nézhették hajdanán a kis Mukk csodacipőit. (Jelmez: Kiszely Melinda.) Ahh, hisz ez maga a császár (Boros Ádám), aki hacukáját mutogatva, esedékes divatbemutatóját tartja. És bekövetkezik az első elgondolkodtató interaktivitás: Megtapsoltatják a közönséget, arra is felszólítva a nézőket, hogy együtt kiáltsák: „Éljen a császár!”. A közönség báránylelkű része el is kezd ütemesen tapsolni. Hideg fut a szorongóbbak szívén. A császár láthatóan nincs magánál.
A baloldali fülke most ér el élete csúcspontjára, a bújócskázó kergetőzés, melyet e szekrényke lehetővé tesz, visító gyönyört csal elő a legkisebbekből. Ráadásul jő a lilás aranyba öltözött, Rozalinda névre hisztiző, fekete királykisasszony (Házi Anita), s miután konstatálhattuk, hogy ő se százas, megismertet bennünket kérőgyalázó elveivel. Semmi nem elég jó neki. De itt jön az utolsó próbálkozó, Bonifác (Lénárt László), s hiába röhögik ki, mikor jelzi, hogy ő márpedig Magyarországról jött, Csongorra hajazó monológba kezd, s megajándékozza a leányt egy szál „szőregi rózsával”, és egy valódi fülemülével. Naná, hogy kidobják, hisz mit kezdjen egy királylány egy ki-be nem kapcsolható, élő valamivel. A Dísznövény Áfész meg köszöni szépen a termékreklámot.
S most arra lehetne gondolni, hogy a bejelzett ruhamániás császár meséje helyett egy másik Andersen-opusz, A fülemüle kínai császáros történetét fogjuk látni. De nem! Elképesztő dramaturgiai dominó következik. A magyar hős beáll az udvarba cipőpucolónak, s elcsavarja a hercegnő fejét. A császár azonban nem tudja megbocsátani, hogy egy ilyen senki – egy másik magyar népmese motívumai szerint – csókért cserébe adott játékbabácskát a kívánós kislánynak, s kidobja ennen leányát is. Ámde a nyomorban az ifjak meglelik egymást.
„Pénz, az van itt, de ízlés, az nincs! – villantja meg a kidobott kérő egyszer a helyzet lényegét. Erőt gyűjt, s a Funiculi, funicula dallamára, olasz álruhában visszatér, Ludas Matyi hevével a szívében, s köpönyegben rejtezkedő, titkos arájával háta mögött, hogy a láthatatlan szövet sztorijával, ahogy azt kell, megleckéztesse a divatbolond császárt. Itt következik a nézőtéri gyermekek felhívása, szövetgyártó akciókba való bevonása, majd leterelgetése a színpadról. Végül Bonifác, a talján ruhás, deli magyar hivatalosan is keblére vonja s visszavezeti a lányt gatyában tetszelgő atyjához. Ennél is fontosabb számára azonban, hogy a netán eltévedt közönségnek is szájába rágja, amit – hite szerint – a császárnak is megtanított, hogy „nem a ruha teszi az embert”.
Az a gyermeki félelemnélküliség, ami a – néha tán középiskolai szakkörökben előforduló – kishatárforgalmi motívumgazdálkodással épít meg egy ingadozó cselekménytornyot, melyben az egyes részek összeillesztését csupán a bennük előforduló azonos tartalmi motívum indokolja, tökéletesen megfelel a nyelvi szinten is érvényesülő törmelék-dramaturgiának. Rozalinda Shakespeare-nél is bevált, s bármi, ami egyszer valahol már működött, lassan leszállingózik a neki készített résbe. Ennek veszélyeit, buktatóit és fölöslegességét aligha lehet elfogadtatni az alkotókkal. Azt is fölöslegesen kérdeznénk, hogy ugyan, miféle nyelven szerepel a „Theáter” formula a társulat nevében. Csak – mondanák. És megmagyaráznák.
Nem szűnő csodálkozásomra azonban egyszer csak azt veszem észre, hogy ezt az egész habarcsot kezdik lenyomni a torkomon. A szövetgyártó résznél már csak édesen bohóckodó, képességes aktorokat látok, akik még a fölterelt gyerekekhez is normálisan szólnak. Az idő nagy részét uraló fölspannolt, túlpoentírozott és túlhangosított rendezés (Némedi-Varga Tímea) a végére kicsit elernyed. Már azt is meg kell korunkban becsülni, ha nyilvánvaló, hogy valakik ártani nem akarnak. A készültségből ennyire telik. Sok iskola találkozik: a GNM, a Bánfalvy Stúdió és a szentesi drámatagozat elvégzése után, érdekes alkotócsoportok (pl. a Trainspotting) megtapasztalása után kerültek itt össze fegyelmezetten dolgozó színészek.
Aggodalmasan intenek a jóra. (Épp úgy, mint ötven évvel ezelőtt, a színházvezető őse, Vajek Robi, a gyerekrádió játékvezető riportere tette, szépre és jóra intve a haza ifjúságát.) Amit csinálnak, az íróilag is és rendezőileg is több mint vitatható, de nem inkorrekt.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Andersen: A császár új ruhája (Gergely Theáter)
Szereplők: Pelsőczy László, Boros Ádám, Lénárt László, Házi Anita
Díszlet: Simon Design
Jelmez: Kiszely Melinda
Rendező: Némedi-Varga Tímea
Városmajori Szabadtéri Színpad, 2016. augusztus 21., kb. 500 néző
