Repül az alma (Kolibri Színház)
Stuber Andrea, április
A stockholmi rendező, Benedek Judit és a Kolibri Színház munkakapcsolata nem újkeletű: fontos előzmény a Boni és Klájd kereket old című előadás, a Kirúgberúg, de említhetjük a stockholmi Teater de Vill-lel koprodukcióban készült Európai történetet is. A legújabb közös munka a Repül az alma című ifjúsági előadás. A művet svéd szerzője, Anders Duus a színház felkérésére írta, s Kúnos László fordításában tűzték műsorra a Kolibri Pincében.
A színlap szerint a darab egy zárkózott, emberkerülő öregúrról szól. Magányába egy nap betoppan az unokája, akivel korábban szinte semmi kapcsolata nem volt. Az előadás azonban nem erősíti meg, hogy a darab a zárkózott, emberkerülő öregúrról szólna. Inkább a gyerekek nemzedéke áll a középpontban, a közösségi kapcsolataikban kiütköző defektusok: előítéletesség, kirekesztés.
Az első jelenetben rögtön azt látjuk, hogy egy készséges, alázatosan barátkozni próbáló iskolás lányt, Ágit a barátnőjelöltek undokul lekezelnek és visszautasítanak. Itt meg kell jegyeznem, hogy tapasztaltabb szemű, felnőtt néző számára a kezdő páros értelmezhetetlen, amennyiben nem lehet megállapítani, hogy az Ágit játszó Németh Viktória KIMI-Kolibri stúdiós és a Katit megformáló Megyes Melinda milyen relációban vannak egymással. Elsőre okvetlenül úgy képzelem, hogy egy vagányul öltözködő, fiatalos anyát látok a bakfis lányával. Amikor Alexics Rita is bejön a képbe és a társaságba, akkor helyesbítem magamban: itt egyívású tini lányok a szereplők.
Egyszerűbb lesz az eligazodás a második jelenetben, amikor a Fehér Dániel játszotta András úgy battyog be Tóth Józseffel a színre, illetve a házba, hogy közben a beszélgetésükben Nagyapának nevezi őt. Hát ez sem látszik, de legalább hamar kiderült. Ellenben Megyes Melindáról, aki utóbb András életvidám, ámde beteg édesanyját alakítja színészileg virulensen, eleinte mégiscsak azt gondolhatni, hogy azért játssza egy kislány szerepét is, mert nem akadt több színésznő a társulatban.
A helyzet tehát az, hogy egy bakfis, akinek képében Németh Viktóriának szépen csillog a szeme, hiába próbál a lányok közé vegyülni. Azután összeakad egy sráccal, aki szintén magányos. A kamaszfiú, akinek alakjában Fehér Dániel rokonszenves türelmet és fegyelmezettséget mutat, hirtelen elkerült otthonról, mert az édesanyja kórházba ment, s neki a vidéken élő, ritkán látott nagyapjához kell költöznie ideiglenesen. Az öregnél még wifi sincs. A környezet az internettelenségen túl sem különösebben vonzó, minthogy a produkciót a Kolibri Pincében adják, s itt, a szűk szuterénben igen korlátozottak Mats Persson díszlettervező lehetőségei arra, hogy otthont teremtsen hőseinknek, ha mégoly szerényet vagy szegényest is. Jelzésszerű zöld falak, konyhaasztal, viaszosvászonnal letakarva – kedves, hogy almamintás az abrosz –, hűtőszekrény, sublód. Az utóbbi kettőnek szerepe lesz: a fridzsider „járásként” szolgál, és a kis szekrény ajtajában is hosszan bent lehet feledkezni, amikor épp másik szereplő másik jelenetére fókuszálunk, mint aki ott ragadt a színen.
A térkezelésnek ez a módszere kissé sutának hat, ráadásul azonnal feleslegesnek mutatkozik, amikor amúgy is összegabalyodnak a helyszínek, s álom jellegű betétek szereplői tolakodnak színre. Például az előadás legmeghökkentőbb, morbidan vicces jelenetében, amelyben Alexics Rita talpig véres orvosként behoz egy vödröt, hogy abból tárja a konyhaasztalnál ülő fiúgyermek elé az anya amputált lábát. Valószínűleg az ifjúsági nézőkorcsoportra kacsintva villan fel olyan, enyhén horrorisztikus kép is, mint amikor a hátsó fekete paravánon, amelyet valamiképpen a kórházi helyszínnel köthetünk össze, vetített vörös körben vér csurog.
Maga a történet különböző témákat dob fel, vagy legfeljebb érint könnyedén. Az egyik a két kívülálló fiatal egymáshoz sodródása, talán egy szép kamaszbarátság kezdete. A másik az unoka és a morc nagyapa összecsiszolódása. A harmadik pedig annak a gonosz pletykának hatástalanodása, amely szerint az idős, sátánista férfi megölte feleségét, a kertjében véres almák teremnek, és izzó széndarabokkal hajigálja meg a gyerekeket, akik viszont rohadt almákat dobálnak a házára. (Egyébként az érthetetlen, hogyan tud bárki elhinni ilyesmit a nagyapát játszó Tóth Józsefről.) Az említett viszonylatok – pláne hogy folyamat mindegyik – fölöttébb elnagyoltan jelennek meg a műben, ami sem a színészeket, sem a közönséget nem hozza könnyű helyzetbe. De az előadás röpke 45 perce arra talán alkalmat ad, hogy az odaadóbb korosztályos nézők elgondolkodjanak a világ folyásán és az emberi viszonyok alakulásán.
Stuber Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Kolibri Színház
