BÁBU Fesztivál 2018 (Budapest Bábszínház)
Puskás Panni, április
A báb nem korosztály, hanem műfaj – hirdeti ezt egy hashtaggel ellátva a Budapest Bábszínház honlapja. Ezt bizonyította a BÁBU Fesztivál programja is, amelyben a legkisebbektől a felnőttekig mindenki találhatott kedvére való előadást.
Permetezhetünk-e több liter varjúvért a közönségre egy gyerekszínházi előadásban? – vetődött fel a szakmai nap első kérdése, vagy hogy kicsit cizelláltabban fogalmazzunk: alá kell-e vetni az alkotói szabadságot pedagógiai és pszichológiai szempontoknak a gyerekszínházban? A szakmai nap első része vitaszínházi keretek között folyt – Ellinger Edina és Ács Norbert játszottak el a négy felvetett témához kapcsolódó vicces és szélsőséges jeleneteket, amelyek mentén elindult a beszélgetés. A felmerülő kérdésekben meglepően nagy volt a szórás: bár abban a megjelent szakmabeliek nagy része egyetértett, hogy a pedagógiai és pszichológiai szempontok elsődleges fontosságúak egy gyerekelőadásban.
Már nem volt ilyen nagy összhang abban, felelőssége-e a színháznak a hatásával utólag foglalkoznia. Többen azt állították, hogy lehetetlen vállalkozás lenne, hiszen a hatás hosszú távú, amelyet nincs kapacitása követni az alkotóknak, mások azzal érveltek, hogy a szülők és a tanárok sokszor nem elég képzettek ahhoz, hogy segítsenek feldolgozni a gyerekeknek a látottakat. Elég nagy volt a zavar abban a kérdésben, külön műfaj-e az ifjúsági előadás, végül úgy tűnt, a külön kategória besorolásban a jelenlévők döntő hányada meg tudott egyezni. És volt egy kérdés, amely főleg a bábszínházból érkezőket hozta zavarba és tette döntésképtelenné: el tudja-e dönteni egy gyerek, hogy jó-e a neki szánt előadás. Valaki a Marcipán cica című előadással érvelt, és szívemből szólt, mert a kérdésre én is akkor adtam életemben először egyértelmű nemleges választ, amikor megnéztem ezt a cuki, zenés vacakságot egy nézőtérnyi rajongó gyerekkel.
A szakmai nap második része is a befogadásra koncentrált, a Papp Tímea által vezetett beszélgetésben Golden Dániel egyetemi adjunktus, drámatanár, Gyurkó Szilvia jogász, gyerekjogi aktivista, Kuthy Ágnes, a Ciróka Bábszínház főrendezője és Stuber Andrea kritikus vett részt. Kuthy Ágnes szerint a hatás feltérképezése segítheti az alkotók munkáját, de ezt csak úgy érhetjük el, ha nem irányított kérdéseket teszünk fel a gyerekeknek. Gyurkó Szilvia arról beszélt, hogy kicsit át kell ahhoz alakítanunk a gyerekekről alkotott általános képünket, hogy megértsük a befogadói attitűdjüket. Véleménye szerint nagyon széles a spektruma annak, mennyire tekintünk egy gyereket kompetensnek az őt érintő ügyekben. Gyurkó fontos feladatnak látja a gyerekek felkészítését a véleménynyilvánításra, amelynek szerinte legjobb módszere, ha kimozdulunk a gyerek-felnőtt hierarchiából, és partneri viszonyt alakítunk ki a gyerekekkel.
Golden Dániel szerint olyan, hogy gyerek önmagában nem létezik, nincs Z vagy alfa generáció, ha szem előtt tartjuk, mennyire különböző szociokulturális háttérrel, és mennyire más tapasztalatokkal érkeznek a gyerekek a színházba. Kuthy Ágnes felvetésére pedig, miszerint a színháznak nem kész válaszokkal kell szolgálnia, hanem kérdéseket kell feltennie, azt felelte, hogy a színház jellegéből fakadóan csak állításokat tud megfogalmazni, hiszen egy előadás a befogadójával nem alakít ki dialogikus viszonyt: ahol befejeződik, ott elengedi a nézője kezét.
Stuber Andrea a gyerekszínházról való kritikai gondolkodást a fölöttébb nehéz dolognak tartja, hiszen itt a célközönség soha nem a kritikus. Szakmai véleményének kialakításában az egyik legfontosabb szempontja az, hogyan viszonyul egy alkotás a moralitáshoz. Ezt szem előtt tartva, és a kritikusi munka nehézségeivel dacolva kísérletet teszek most pár rövid leírásra a BÁBU Fesztivál idei előadásairól.
A legkisebbeknek készült a Vaskakas Bábszínház csecsemőszínházi előadása, az Izeg-mozog!, Fejes Kitty koreográfiája. Markó-Valentyik Anna hatalmas sárga esőkabát alól bújik elő szép lassan az előadás kezdetén, mint egy magzatburokból. Az önmagára és a világra való ráismerés öröméről szól a rövid koreográfia, amelyet előad: észreveszi testrészeit, hangját, mozgását, megtapasztalja, hogy végtagjai néha kikerülnek irányítása alól, aztán szép lassan összehangolódnak, mászni kezd, feláll, sétál, játszik. A közönség apró tagjai pedig ráismernek ezekre a tapasztalatokra, többször ki is mondják őket. A díszlet egy hatalmas fadoboz, amelyből színes, érdekes tárgyak kerülnek elő. Ezek a felnőtt nézők számára csak hétköznapi használati tárgyak: zuhanyrózsa, régi kazetta, habverő, csipeszek stb., de a gyerekeknek multifunkciós játékok, használatuknak a fantázia nyit teret. A koreográfia végén a kicsik odamehetnek a szétnyitott fadobozhoz, és telefonálhatnak a zuhanyrózsával, pörgethetnek, forgathatnak, nyomkodhatnak, szóval izeghetnek és mozoghatnak.
A világban nincs rend – mondja Frici (Fritz Attila), a Kamrapocok című előadás főszereplője, aki egy raktárban él és dolgozik. Magas, színes polcok tornyosulnak körülötte, a színes üvegek, konzervdobozok és tojástartók közül pedig rengeteg nincs a helyén. Fricinek nincsenek barátai, anyukája kórházban, így egyedül kényszerül ebben a kuplerájban rendet tenni. Kupakokból, zokniból és egyéb fölösleges tárgyakból készít magának barátot, egy kesztyűs bábot, akinek a Bonmot nevet adja. Bonmot persze az ő lelki kivetülése: olyan kérdéseket tesz fel Fricinek, amilyeneket Frici nem mer saját magának, néha meg azt mondja, amit Frici anyukája. Fekete Ádám szövegében a veszteség, az elszakadás és a felnövés egyszerre van jelen. Furcsa módon a Fricit ért nagy veszteség – anyukája halála – lesz az, ami arra ösztönzi, hogy kimerészkedjen a kamrájából, és nyisson a világ felé. Ehhez persze előbb rendet kell raknia abban a kamrában – ebben segít neki Bonmot. Nézőként iszonyúan megnyugtató, szinte hipnotikus azt nézni, ahogy a színes tárgyak a megfelelő színű polcokra kerülnek. Ugyanilyen látványos az is, ahogy Kákonyi Árpád serpenyőkkel, üvegpoharakkal és egyéb konyhai eszközökkel idéz elő hangokat, zajokat, zenét.
A 3 emeletes mesekönyv, a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Griff Bábszínház koprodukciója dramaturgiailag a kelleténél kicsit hektikusabban építkezik. Darvasi László mesekönyvében ugyanis adott egy elve bonyolult elbeszélői helyzet: az elbeszélő a könyv mint tárgy, aki dialógust folytat az íróval, aki éppen dolgozik rajta. A mesék sem egykönnyen befogadhatóak egy alsós diák számára: nagyon szép mesék ezek a magyar történelem nehéz korszakairól, és a magyarok viszonyáról saját múltjukhoz, de egyszersmind úgy dobálóznak ezek a szövegek nagy történelmi eseményekkel, mintha nem lenne holnap, az előadás felépítése, ide-oda kapkodása pedig nem segít az értelmezésben. Hogy a gyerekek egy vak hangot sem értenek az egészből, az akkor lett teljesen nyilvánvaló, amikor a cigány szó elhangzása után felnevettek, képtelenek voltak azt kontextusában értelmezni.
Kovács Domokos H.A.N. című előadását láthatta a fesztivál felnőtt közönsége (az alsó korhatár tizenhat éves kor volt) a második nap estéjén. A furcsa cím rövidítés: a H hermafroditát, az A androgünt, az N Narcisszoszt jelent. E három mitológiai történet mentén mesél nekünk Fejes Kitty koreográfiája a biológiai és társadalmi nemek közti eltérésekről, és arról, hogy a kettő közti feszültség hogyan béklyózza meg az ember testét és lelkét. Az előadás első felében Kovács Domokos alvó, öntudatlan testét mozgatja a kezében lévő két báb – két, arcot formáló szivacsdarab –, egy férfi és egy nő. Kergetik egymást, összevesznek, kibékülnek, megkívánják egymást és szeretkeznek, mindketten meg akarják kaparintani, el akarják foglalni a színész testét. Végül úgy döntenek, együtt veszik azt birtokba – így jelenik meg Hermaphroditosz mítosza, amely az előadásban ideális állapotként jelenik meg. A második részben a színész-hermafrodita öntudatára ébred, végignéz a közönségen, amelynek nőtagjait az előadás kezdetén a jobb-, míg férfitagjait a baloldalra ültették le, és rájön, tartoznia kell valahová. Szétszakítja magában férfiasság és nőiesség egyensúlyát – itt jutunk el az Androgün-történethez. Ettől a pillanattól fogva az előadás szenvedéstörténet – a karakteré és a színészé egyszerre. Kovács Domokos a kívánatos nő sztereotip mozdulataival próbálja meghódítani a férfi nézőket, majd ugyancsak sztereotip férfias mozdulatokkal a nőket, ám minden mozdulatsort saját teste akadályoz meg, mikor belemelegszik, pofonokat kap irányíthatatlanná vált kezeitől.
Végül emlékezni kezd a jobb és a bal kéz arra a harmóniára, amelyet az előadás első részében a két báb már megteremtett, és amelyet a másodikban a társadalom szakított szét. A tudattalanból előtörő emlékek elfordítják nőktől és férfiaktól a Kovács Domokos által játszott figurát, hogy aztán önmagában leljen rövid ideig tartó megnyugvásra (Narcisszosz). Innentől a második rész folyamatosan ismétlődik, színész és karaktere egyszerre szenvednek az egyre kilátástalanabb próbálkozástól és a beteljesületlenségtől. Hogy az előadás meddig tart, rajtunk, nézőkön múlik, én negyed tízkor hagytam el a termet, az utolsó néző fél tizenegykor.
Puskás Panni
(Színházi Kritikusok Céhe)
BÁBU Fesztivál, Budapest Bábszínház, 2018. március 20-23.
Fotók: Éder Vera, Pezzeta Umberto