Beszélgetés Szilágyi Bálinttal
Marik Noémi
2018. február 24.
Tavaly végzett bábszínházi rendezőként. Szeret ismeretlen, még felfedezetlen vagy elfeledett darabokhoz nyúlni, főként németekhez. Úgy gondolja, inspiráló, ha bekerül valami új a köztudatba. Nemrég mutatta be rendezésében a Bambit a Budapest Bábszínház. Ellépett a romantikától és a giccstől, amit a Walt Disney bélyegként erre a sztorira rányomott. Így kicsit tisztább, nyersebb lett a történet. Az idő múlása, az elmúlás erősen benne van.
Eddigi rendezéseid minimalisták, a Bambinál viszont pazar látványvilággal komponálsz. A nagyszínpad igényli a sok hatáselemet?
Részben. A bábszínház abban különbözik más műfajú színházaktól, hogy itt a nézőnek különleges vizuális élményt kell kapnia. Akár bábokon keresztül, de lehet más módon is. A lényeg, hogy a forma, a kép többletjelentést adjon egy történetnek. Eddig szövegközpontú előadásokat csináltam. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ezúttal a látvány lesz a kulcs. Természetesen most is az adaptáció volt a kiindulópont, ami Hársing Hilda munkája. De már az írás pillanatában tudtuk, hogy mennyi minden múlik a képi megvalósításon. Már csak azért is, mert gyerekeknek készítünk előadás. Ők pedig ezerszer fogékonyabbak a vizuális ingerekre. Őket még nem köti le úgy a vers vagy a monológ.
Ráadásul ez az a generáció, amelyiket kezdetektől elárasztották a vizuális ingerek. Ez a tény ró-e pluszfeladatot a színházra?
Attól függ, hogy milyen színházról, milyen előadásról beszélünk. Nem lehet úgy tenni, mintha más korban élnénk. A gyerekek helyzete egészen különleges. Sőt, szinte évenként különbséget kell tenni a korosztályok között. Bonyolult kérdés. De az biztos, hogy nagyobb tempóhoz vannak szokva, gyorsabb vágásokhoz, több akcióhoz. Meg kell találni az egyensúlyt: van, amikor ki kell elégíteni ezt az igényt, kell a pörgés, a magas fordulatszám, de amikor meg azt kívánja a jelenet, vissza kell venni, lassítani. A színházban gyakran történnek olyan dolgok, amiket nem lehet gyorsan megmutatni. Az előadás első felvonása Bambi gyerekkoráról szól. Ez nagyon intenzív időszak, mindent fel kell fedeznie a kis őznek. Itt szinte csak tömegjelenetek vannak, és az előadás tempója is elég gyors. Ehhez képest a második részben, ahol Bambi már felnőtt, és túl van néhány veszteségen is, több a kétszereplős jelenet. Ezek kicsit lassabbak, a dialógusok pedig hosszabbak. Felnőtt korban már kevesebb új kapcsolatot építünk ki, inkább a meglévőket mélyítjük el.
Szereted váratlan párosításokkal meglepni a nézőt, itt a gyerekszobát és az erdőt kontamináltátok.
Valóban, de csak azért, mert én is szeretek meglepődni a színházban. Az az igazán nagy élmény, ahol nem minden egyértelmű. A felszín mögött titok lappang. Vajon miért csinálták ezt így? Az a jó, ha ez a kérdés nem hagy nyugodni. De persze ez alatt nem öncélú hatásvadászatot értek. Ezt én is próbálom elkerülni. Gondolkodtam, hogy vajon mit jelenthet ma az embereknek az erdő. Magamból indultam ki és úgy sejtem, hogy nagyon sok gyereknek nincs igazi természetélménye. Városban él, állatot, nem házit, ritkán lát. Amit viszont minden gyerek ismer, az a szobája. Az a lakás, ahol él. A bútorok, és persze a tévé. Az erdőt olyan tárgyakkal akartunk ábrázolni, amelyek egy gyerek számára ismerősek. Bambinak az erdő az otthona úgy, mint a gyermeknek a szobája. A regény is: olyan szavakkal írja le az erdőt, amelyek az emberi világra jellemzőek. A fákat falakhoz, a lombokat tetőhöz hasonlítja. Amikor Árvai Györggyel és Szűcs Edittel az előadás látványvilágán gondolkoztunk, a fiam születésére is készültem. Bababútorokat és gyerekjátékokat nézegettem. És egy ponton összeért a két szál. Így végül az előadásban egy gyerekszoba alakul át erdővé.
Fontos szempont volt, hogy a Bambi igazi családi színház legyen? Vannak benne például felnőtteknek szóló poénok is.
A Bambi mindenkihez szól, aki épp gyerek vagy egyszer az volt. Aki járt már erdőben. Vagy képzelte magát valaha állatnak. Vagy valaha gondolkozott azon, hogy miről beszélgetnek az állatok egymás között. Ilyen értelemben igen. Nagyon remélem, hogy minden korosztály felfedezi magát az előadásban. Amúgy meg egy jó gyerekelőadást a felnőttnek is élveznie kell. Ezek az előadások általában meséken alapulnak. És a mesénél semmi nem foglalkozik mélyebben a valós emberi problémákkal. Játszva, de tanít. A Bambi esetében ez különösen igaz. Ez egy kézikönyv az életről. Arról szól, hogyan kell élni. Mit kell megtanulnunk. Az élet teljessége van benne, így magára ismerhet benne bárki. Legfeljebb a forma és a nyelv picit más. Amúgy meg felnőttek készítik a gyerekelőadásokat, és nyilván mi is élvezni akarjuk, amit csinálunk.
Mitől lesz egy történet jó bábos alapanyag?
Azok a jó bábos történetek, amikben van valami nyitás a transzcendencia felé. A báb mesél legtisztábban az életről, halálról, még a gyerekszínházban is. Mozgatom: él, nem mozgatom: nem él. Az utolsó lecke, amit Bambinak meg kell tanulnia, hogy van valaki fölöttünk, mindenki fölött. Egy erő, amely mindent mozgat. Ezt a gondolatot bábokkal lehet a legpontosabban szemléltetetni.
Pedig a bábrendező szakra csak szükségből jelentkeztél. A végére azért sikerült megszeretned ezt a műfajt? És mit gondolsz, mennyi pluszt adott ez a fajta képzés?
Nagyszerű tanáraim voltak. Megtanultam tisztelni azt a manualitást, precizitást és alázatot, amivel a bábosok dolgoznak. Talán érzékenyebb lettem a sűrítésre és a metaforákra, a tárgyak többletjelentésére. A Bambi alatt is átélhettem azt, ami a legszebb ebben a műfajban. Belefeledkeztem a történetbe és már számomra nem egy báb mozgott a színpadon, hanem egy valódi őz.
Néhány osztálytársaddal szinte berobbantatok a színházi köztudatba.
Ha robbanni talán nem is, de valóban figyelmet szentel a szakma a bábrendezőknek. Erős vágyat érzek a színházban a megújulásra, az új formák keresésére. Talán ezért is fordultak sokan az eddig peremterületnek tartott bábszínház felé. Ez egy szerencsés helyzet. A Budapest Bábszínház felkerült a színházi térképre.
Volt menedzsment kurzusotok is az egyetemen, ennek elsajátítása elengedhetetlen ma már?
Igen. Azt gondolni, hogy az ember csinál valami jót és utána egyik munka repül a másik után a szájába, több mint naivitás. Hogyan kell egy pályázatot megírni, egy költségvetést elkészíteni, ez már szerves része a szakmának. Ennek a tudásnak a hiányában jóval nehezebb érvényesülni. De ez nem feltétlenül teher. Kinyíltak a határok, rengeteg a nemzetközi együttműködés, jelszó a mobilitás. Aki ügyes, remek helyekre juthat el.
Mik lesznek a következő munkáid?
Most egy „aktualizáló” darabba kezdek. Daniel Kehlmann Szenteste című darabját a Snowden-ügy, illetve az elmúlt évek terrorcselekményei ihlették. Ravasz darab. Arról szól, hogy milyen önellentmondásokba keveredhetünk, amikor egyszerre vágyunk szabadságra és biztonságra. A bemutató a Hatszín Teátrumban lesz április elején. Kehlmann a kedvenc íróm és két nagyon jó színésszel fogok dolgozni, Petrik Andreával és Rába Rolanddal. Alig várom.
Marik Noémi
Fotók: Éder Vera
