Lajka
Xirriquiteula Teatre
Gyerekkönyvek, gyerekdarabok szerzői gyakran választanak hősnek állatokat. Ezek a szereplők általában antropomorf karakterek, egyszerre hordozzák az adott állatfaj jellemző jegyeit és az ábrázolandó emberi tulajdonságokat. Az kivételesnek mondható, ha egy gyerekdarab konkrét, valóságos állatról és történetéről szól. Persze nem elképzelhetetlen. Turbuly Lilla Nyúl Karcsija például a Károlyi-kertben élt – szobor is őrzi az emlékét. Biztosan lehetne bábdarabot írni, előadni Kántor kutya és Csupati tizedes kalandjairól is (kisdobosoknak és úttörőknek).
Az 1985-ben alakult Xirriquiteula Teatre csapata Lajka kutyát tette meg fő- és címszereplővé az Enric Aces rendezte négyszereplős darabjához. Hét évvel ezelőtt mutatták be, elnyerték a legjobb családi előadás titulust, turnéznak vele szerte a világban – több nyelven is játsszák. (Barcelonában, a Teatre Romeában értelemszerűen katalánul.) Mivel Lajka, az első kozmonauta kutya 1957-ben szállt fel Bajkonurból a szovjet Szputnyik-2 űrhajón, ezért az ő (alapjában véve szomorú, sőt felkavaró) történetéhez mindenképpen szükséges némi információ a korról és a körülményekről, a gyerekközönség életkorának megfelelő szinten és módon. Ezért az alkotók a Teatre Romea előcsarnokában kiállított csinos táblákon fényképekkel, rajzokkal és kevés szöveggel ismertetik a történelmi korszakot, a hidegháborút és az űrversenyhelyzetet. Később, miután a játék véget ért, a színészek találkozóra hívják a közönséget a táblákhoz: lehet kicsit beszélgetni, kérdezni őket vagy véleményt mondani.
Maga az előadás is gyors ismeretterjesztéssel indul Richard Straussnak az Űrodüsszeiából ismert áradó zenéjére; feltűnik a fehér, félkörív alakú háttérfalon az univerzum, tágabb környezetünk, a Tejutunk (mármint a Tejút), a Földdel, Holddal bezárólag. Azután megismerkedünk Lajkával, a fából és fémből készült, csatolt végtagú, mozgékony, csillogó szemű kutyabábbal. Fejnél és tompornál lehet megfogni, bunrakubáb, de a mozgatóját nem takarja fekete ruha, csuklya, álarc. Jól látjuk az arcát is, a száját. Még szerencse, mert így nem lehet semmi kétségünk, hogy valóban ő (Marc Costa) adja ki a megtévesztésig kutyaszerűnek tetsző hangokat. Rendkívüli kifejező a színész minden kutyamozdulata a fülvakarástól a hízelkedésen át a csóválásig és tovább, valamint „megszólalása”: ugatása, nyüszögése.
A Lajka-előadás dramaturgiája a mesék szokásos menetét követi. Az eb – aki kivert kutyaként a korabeli moszkvai utcán hóesésben kódorog – próbál valakihez hozzácsapódni. Találkozik egy számára rokonszenves, piros sálas járókelő nővel, akinek leejtett kesztyűjét visszaadja. Aztán egy férfi elkábítja és viszi a laboratóriumba, amely katonai objektumnak látszik. (Itt akad később a tudósoknak egy kellemetlen magánszáma: három fehér köpenyes férfi képleteket, számokat, ábrákat ír-rajzol a falra. Az egyikük náthás, állandóan fújja az orrát a zsebkendőjébe. Amikor nem, akkor a zsebkendőjét táblatörlésre, homloktörlésre és minden lehetséges módon használják a tudósok. Lehet, hogy ez a korabeli Szovjetunió higiénés helyzetének kritikája, nem tudom.)
Lajka az új helyen találkozik az utcán megismert, piros sálas nővel (Iolanda Llansó), megörülnek egymásnak. Viszont a bongyorhajú férfit (Christian Olivé) azonnal utálja: vicsorog rá, ugatja, harapja, ahol éri. Az intézet munkatársai vizsgálják, majd felkészítik a kutyát a feladatra. Szlalomoznia kell, és egy forgómasinára is ráteszik, amely alaposan megszédíti. Bájos intermezzo, hogy a piros sálas nő sztetoszkópja lassabb, nyugodtabb szívműködést jelez a kutyánál, mint a bongyori férfi műszere. (A nő erre néhányszor az asztalhoz veri kollégája sztetoszkópját, hogy megjavítsa. A jelenet akár kedves hommage-a is lehet annak, amikor az Armageddon című amerikai katasztrófafilmben az orosz űrhajós hasonló módon oldott meg egy technikai problémát.)
Amikor az űrtervbe be nem avatott piros sálas nő megtalálja a közeledő kilövés részleteit tartalmazó szigorúan bizalmas dossziét, rádöbben, hogy Lajkát önkéntes áldozatnak választották ki. Hirtelen felindulásból megszökteti a kutyát. Ekkor a darab izgalmas üldözéses versennyé fajul annak köszönhetően, hogy a színpad kétoldalán elhelyezett írásvetítő segítségével látványos képeket, animációkat varázsolnak a játszók a falra. Aztán Lajkát elkapják, és kicsinyített figurája elfoglalja helyét – mutatós daruzás után – az űrhajóban. A kilövést követően a kapcsolat hamarosan megszakad, s a percekig tartó néma csend után nagy üdvrivalgás fogadja Lajka ugatását – ahogy az ilyen jelenetet az amerikai űrhajós filmekből ismerjük.
Az 55 perces, tökéletesen elgondolt és hibátlanul kivitelezett előadás fináléjában vetített felirat hirdeti, hogy a produkció mindazon állatok emlékére készült, amelyek hozzájárultak a tudományhoz, a kutatáshoz, a progresszióhoz, az emberiség haladásához. Erre utalt már az elején is az a jelenet, amikor az egyik színész a hasa előtt ágaskodó, szépen megvilágított Hold körül fémpálcán vezetett kis űrhajóval és az abból kipattanó, fémpálcán vezetett űrhajóssal ugrált kicsit a Holdon – mintegy megelőlegezve Lajka kapcsán az Apolló-11 sikeres küldetését.
Stuber Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Lajka (Xirriquiteula Teatre)
Szerző: Xirriquiteula Teatre
Szereplők: Marc Costa, Christian Olivé, Daniel Carreras és Iolanda Llansó
Rendező: Enric Ases
Barcelona, Teatre Romea, 2021. január 12.
Fotó: Sergi Canet
