Vörösfejű Manikonyik
Ciróka Bábszínház
A kecskeméti óvodások és kisebb iskolások indulatkezelési problémái a Ciróka Bábszínházban a Vörösfejű Manikonyikkal oldódhatnak.
Az előadás úgy kezdődik, mint egy klasszikus buddy cop film: párosunk a nagy bankot kirabló veszélyes bűnöző, Manyi Kornéliusz üldözésére indul. A zsánernek megfelelően az első pillanatban kiderül, eltérő a személyiségük, emiatt nem is jönnek ki jól egymással. Annyit máris jelzek, hogy a dramaturgiai sablonhoz hűen a helyzet itt is úgy hozza, hogy össze kell dolgozniuk, és aztán mire mindent megoldanak, országos cimborákká válnak.
Azonban Cseri Hanna darabja és Jankovics Péter rendezése elsődlegesen nem a videótékákon szocializálódott apukákat célozza, hanem a négy-hét éveseket. A két kemény zsaru is valójában két óvodás, Marcika és Zolika (Szekeres Máté és Kedves Csaba zakólevétellel és porcelánbabaszerűen széparcú bunrakubábok kézbe vételével váltanak karaktert), akik az udvaron játszanak, a játék hevében pedig az utállak-on és a soha többé nem játszom veled-en keresztül egészen a forgóról lelökésig jutnak. És mivel az óvodaudvaron vagyunk, természetesen nem a helyi rendőrkapitány, hanem az óvó néni kísérel meg rendet tenni köztük.
Ám a dacos kis bűnöst, az egészen idegbe jött, immár tűzpiros fejű Zolikát – gyors bábváltással ezt láttatják is – elragadja a forgó, és mint Dorothyt a forgószél, úgy repíti egészen bizarr világokba.
Az egyszerű, színes rácsos, görgős térelemmel minden helyszín remekül megoldható. Az első helyszín egy csehó, ahol négy funfucsár idézi meg a klasszikus vadnyugati filmeket. Coltjuk nincs, mert a Virág Vivien tervezte nagy és bozontos szemöldökű, krumpliorrú, méretes szájnyílású, szőrös, tökformára amorf muppetek nehezen tudnák kézbe venni a fegyvert, de úgy hergelik magukat és egymást a szörp vs kakaó, pöttyös vs csíkos bögre vitában, hogy tényleg csak a kézhiány akadályozza meg a pisztolypárbajt. Zolikának komoly lecke ez: kellemetlenül és tehetetlenül érzi magát, ahogy a feje fölött zajlik a konfliktus. Békíteni próbál, kompromisszumot javasol, a funfucsárok pedig belátják, nagyon nem jó veszekedni, például azért, mert megfájdítja a fejet.
Fontos a praktikus gondolkodás, ezért a deklaráltan hatpluszos – értsd: hat éven aluliakat ki nem szolgáló – bárban először, de nem utoljára elhangzik a mese tanulsága: Fájhat a szó is, / ha bántanak vele, / Miért mondanék csúnyát, / ha szépet is lehet? / Minden apró lénynek / kijár a tisztelet. Jó a hangulat, zene is van, szerezte Jankovics Péter, hangulatában olyan, mint a Without Love a The Doobie Brotherstől.
Ezzel azonban még nem vezet vissza az út az óvodába, ahhoz át kell jutni a mérges bunyevicok vidékén, végül pedig amolyan lehetetlen küldetésként le kell győzni a veszedelmes Vörösfejű Manikonyikot is. És ha esetleg ettől a leírástól inába szállna Zolika bátorsága, beállhat a pultba, simán felveszik. De muszáj neki hazaérni, hát megy tovább.
Három lesz a próba, mint a népmesékben, lássuk hát a másodikat! A bunyevicok, a lángvörös fejű és kócozatú arctalan népségek tényleg minősíthetetlen módon, ugyanakkor elképesztő energiával szólogatnak be egymásnak és veszekednek, egészen a tettlegességig. Míg az előző bábok simán csak meleg árnyalatúak voltak, ezek a kesztyűs bábok ránézésre égetnek.
Zolika ismét leleményes: ha már nem tudja lenyugtatni őket, hát szerez egy párnát, amivel tompulnak és valamivel viccesebbé válnak az ütések. Az önreflexió nem marad el – Mindenkinek jó, ha játszanak vele, / ezernyi haragnak elég a fele –, és a zene sem, igazi rock and roll, ironikusan arról, hogy ne lökdösődjünk. A bunyevic band a számba behívja Zsoltit, aki be is száll egy rendes elektromos gitárral. Zsolti nincs a színlapon, de kis keresés után kiderül, ő Vári Zsolt a műszakból. A kicsiknek meglepő és vicces, ahogy a kis kesztyűs bábok közt megjelenik egy más dimenzió, egy hús-vér ember, akin teljes színházi menetfelszerelés lóg, a nagyoknak meg igazán szellemes.
De most már tényleg jöjjön a harmadik próba, az igazi, a sárkánynál is rosszabb Vörösfejű Manikonyik, akit csak még veszedelmesebbnek látunk egy kisfiú által. Ebben a mesében ugyanis nem királylányt kell megmenteni, hanem a bullying áldozatát. Akitől Zolika kap egy váratlan jelzőt – a legkedvesebb –, amihez egyáltalán nincs hozzászokva.
Ezzel a munícióval hagyja maga mögött a mókásságukban a két világ Agymanókhoz hasonlító lényeit, hogy szembenézzen a legnagyobb akadállyal. Aki meglepetésére egy visszahúzódva, szótlanul gubbasztó valaki. Ráadásul pont ugyanazt csinálja és mondja, amit ő – ellenkezik –, és természetesen vele egyszerre. Kizárólag fejszínben különböznek: a Manikonyik feje vörös. Zolikának tehát önmagával kellett találkozni, meg kellett ismerni személyisége legmélyebb bugyrait – a szállj magadba! ezúttal értelmet nyer –, hogy hazajuthasson.
Az előző két varázsige egyesül: Fájhat a szó is, / ha bántanak vele. / Ezernyi haragnak / elég a fele. A forgó újraindul, Zolikából a menetszél minden dühöt kifúj, és képes bocsánatot kérni. A teljes happy endig még megtanulunk néhány újabb sort: Ha dühös vagy nagyon, / mert elment a kedved, / Számolj el tízig, / és mondd ezt a verset!
Kedves Csaba szép ívet játszva viszi végig Zolika karakterét. Szekeres Máténak és Dupák Fanninak nincs könnyű dolga: előbbi a keretben Marcika bábbal, utóbbi az óvó néni „élőben”, és mindketten kapnak két-két funfucsárt és bunyevicot. Ritmusban, hangban nagyon rendben vannak.
Mint ahogy nagyon rendben van az előadás is. Didaktikusan adnak életviteli tanácsot, mert az alkotók tudják, hogy a célkorosztálynak egyértelműen kell fogalmazni. De a felnőtteknek sem árt az egyenes beszéd.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Cseri Hanna: Vörösfejű Manikonyik (Ciróka Bábszínház)
Játsszák: Dupák Fanni, Kedves Csaba, Szekeres Máté
Tervező: Virág Vivien
Zene: Jankovics Péter
Rendező: Jankovics Péter
