A kiskondás
Füge Produkció
Bánki Gergely egy órában, egy személyben viszi színre a kiskondás ismert népmesei történetét a Jurányi Laborban vasárnap délelőtt összesereglett közönségnek. Korábbi matinédarabjához, A legcsinosabb óriáshoz hasonlóan alkotótársa ezúttal is Fekete Anna, aki a jelmez, a díszlet, a társ-bábok és a kellékek összeválogatásával rendezi be a csetlő-botló figura környezetét. A tornaterem közepén ipari-hűvös, mégis kerek univerzumot jelentő emelvény áll, előtte a már első pillanattól fiatal közönségével párbeszédbe lépő, lefáradtsága mellett is élénken diskuráló kiskondással – aki, mint ilyen, mivel is foglalkozik? Őrzi a malacokat!, hangzik a felkészült válasz, na de hol vannak a malacok? Hát… elszöktek. Eltűntek. És ha ez az igazán kevés, igazán semmiség is kicsúszott hősünk kezei közül: hogy lenne képes egyáltalán eljutni a királyi udvarba és ott az égen-földön mindent látó királylány elől elbújni?
Ahogy a színlap hitetlenkedő, kedvesen kicsúfoló hangvételű beharangozója, úgy Bánki Gergely játéka is főképp erre a lehetetlen mértékű esetlenségre játszik rá. Kiskondása a zoknijából húzza elő az eltorzított magyar népmesék-főcímdalon csengő telefonját (melyet a későbbiekben olykor darabjaira tör), hogy az eljövendő „ebédezés” részleteiről egyeztessen az anyukájával – és itt kell megtudnia, hogy malacai a szomszéd Sanyi bácsi kertjében ólálkodnak. „Ne sírj, édesanyám, kijavítom, megmutatom, hogy jó kiskondás vagyok” – hüppög, egyszerre semmirekellő gyerek és semmirekellő felnőtt, amiből talán ötévesen csak az egyik látszik, de még így is döbbent csend ül az egyébként kórusként nyüzsgő első sorokra (míg valaki ki nem menti a helyzetet: de nem is sírsz!). Rendesen előkészített, állandó szurkolást igénylő tevékenység a rozoga bicikli megjavítása is, ami persze teátrálisan esik darabjaira, majd össze az első kipróbálás alkalmával.
Még abból is csak a nehézkedés érződik, amikor végre sikerül beilleszteni a biciklit a festett háttér körlemezét (az egész földkerekséget?) megforgatni képes pozícióba, s a párnahasú-fonálbajszú hírnök felhívását követve egy mérsékelten lelkesítő dalocska éneklésével megindulni a királyi udvar felé: ugyanott vagy! – kiabálja a nem mindig hálás közönség, mert hát ez igaz, a főhős egy helyben teker, ettől is kifullad, majd megéhezik és megszomjazik.
A kezdés bohóctréfái, a válaszokra szánt megállók miatt az is kérdésessé válik, van-e itt szükség egyáltalán cselekményre, vagy képes lesz-e ez a kiskondás átmenni mindazon, ami elő van írva számára, érdekes-e az egyáltalán. A lassúságon az sem segít, hogy Bánki Gergely szövege meglehetősen improvizatív, szinte csak apró horgonyokat vet ki annak kommentálásaként, mi is történik vele („ebből baj lesz!”, „nem igaz, hogy mindent elrontok!”, „erre kell menni?”) – ami konkrét díszlet hiányában elég jó, szinte nagyszobai szerepjátékokhoz illő eljárás –, és ezeket is csak mintegy megvitatásra szánja a közönségnek, amelynek ilyen-olyan tanácsaira és módosításaira mindig számíthat. Azt, hogy „aludj, ha fáradt vagy, majd holnap folytatod!”, be is építi a cselekménybe. Szófordulatok szintjén egyetlen stabil pont az „ahogy lesz, úgy lesz” lehagyásával jóformán csak szitkozódásként vagy sopánkodásként használt „káresz-kuresz”.
Végül aztán egymás után belefut a társakba, akik nem is akármilyenek: egy kék filcbevonatú galamb, egy nagyszemű, nagyokat tátogó halacska, és egy barátságos, mandulás ívekből összeálló róka. Mindegyik báb törékenyen ízesülő testrészekből áll, a tervezőasztal rajzvonalait idézi, sőt, a galamb és a róka el is tudja bújtatni a fejét rájuk találáskor – műtárgyszerűségük kicsit módosít az előadás eddigi DIY-jellegén, Bánki Gergely kelekótyaságán, hiszen az állatok mozgatása őt is óvatosabbá teszi (még úgy is, hogy a galambot a szerteszét álló hajába költözteti egy kis időre).
Megfelelve a „jó tett helyében jót várj!”-nak, ezek a bábok újra megjelennek már a hasonlóan légies alkatú királykisasszony próbái, a háromszori elbújás alatt – de úgy tűnik, a takarásba vonulni nem a legjobb ötlet, mindhárom kísérlet kudarcba fullad, egyre nagyobb a karóba húzás veszélye (ennek lehetőségét egy önérzetes kisfiú csak így kommentálja: Mi van?!). Az enyhén affektáló királylány azonban megszánja a kiskondást egy negyedik lehetőséggel (szerelmes beléd! – nevetnek a gyerekek, és hát: mi másért), ami során Bánki Gergely virágoskertté, tulipánná, nárcisszá, hóvirággá változtatja a lelkes jelentkezőket, magát is egy virágszállá, hogy a csodás képességéhez minden reggel a legszebb virágot felhasználó királylány ne tudjon választani a szebbnél szebb lehetőségek közül. Ez beválik: másnap reggel nem is találja a kiskondást, miközben letépett virágként éppen a szívéhez szorítja.
És bár ezt inkább elmesélni, mint megjeleníteni sikerül, a zárlat mindenkinek fellélegzés, általános jókedv fogadja. Látható, még a királylány is jól járt: első közös dolguk lesz hazatérni a fiáért aggódó édesanyához, jöhet végre az ebédezés.
Magyar népmesék: A kiskondás (Füge Produkció)
Játssza: Bánki Gergely
Alkotók: Fekete Anna, Bánki Gergely
Zene: Csizmás András
Jurányi Ház, Labor, 2025. március 23.
Fotó: Toldy Miklós
