Mindenki legyen kufli!
Budapest Bábszínház
Tele a világ kuflival, én viszont – tán mert nincs a kezem ügyében a célközönségből senki – szinte semmit nem tudtam róluk. Mostanáig.
Persze, volt azért a kezemben Dániel András kufli-sorozatának egyik-másik darabja, meg belenéztem a(z egyik?) filmbe is, de egy kultúrafogyasztó négyéveshez képest a fasorban sem vagyok. Márpedig pont egy ilyen ült előttem a Budapest Bábszínházban, aki a kuflik bevonulásakor már mondta mindegyik nevét, és a legfontosabb tudnivalókról is felvilágosította zavarban lévő apukáját; ráadásul a fordulatokat, az egyes epizódokat is kísérte kommentárokkal. Nagyjából-egészéből elégedett volt.
Ellinger Edina rendezésének minden eleme ezt szolgálja: a célközönség elégedettségét. A különböző – és a könyvekből már számos gyereknek ismert – kalandok, fordulatok finom ritmusa, az egyes kuflik könnyen fölismerhető figurája, és hát a zene és a zenekar, mely utóbbinak tagjai egyébként a Varázsgombák; a szellemes díszlet szépen bevonja a célközönség körébe a kísérőket is, meg az olyan magányos felnőtteket is, mint én. Mert feszes a dramaturgia – Gimesi Dóra munkája –, nincs unalom egy pillanatra sem; Cseri Hanna zenéje és szereplése komoly hozzáadott érték (és az ő munkája a bábszínházi adaptáció is); a látványvilág olyan, hogy minden percben van mit nézni, a mozgó mező, a tokafa „működése” Fekete Annát dicséri.
És szépen összefűződnek a mesék: az elején a fáradtan bolyongó otthontalan kuflik megpillantják a magányos kupacot, amely pompás társasházként lesz az otthonuk, ki-ki kialakítja a saját lakrészét – ebben már fontos szerepet játszik a karakterek, vagyis a kuflik különbözősége. „Nekem a Titusz a kedvencem”, mondja hangosan valaki a nézőtéren, amire több gyerek érzi indíttatva magát, hogy vitába szálljon vele, és Pofánkát, Fityircet promózza. Ami azt illeti, nekem is Titusz volt a kedvencem ebben az előadásban, és ebben persze oroszlánrésze volt az őt nemcsak mozgató, de meg is személyesítő Barna Zsombor játékának: ez a talpraesett kis figura mindig első a segítségre sietésben.
A lakhatás után az élelmezést kell megoldani – Zödön követeli leghangosabban a vadsóskát, aztán neki lesz komoly egzisztenciális problémája, amikor elveszíti a hátsóján lakó foltot, de szerencsére ez az epizód is jól végződik. Van tanulság ebben is, ahogy a többi epizódban is, meg még az időről időre felbukkanó Felhő Ferenc afeletti szomorkodásában is, hogy nem hagyják elővezetni a monodrámáját, de ezek a kis tanulságok csöppet sem szájbarágósak, ezért minden esély megvan rá, hogy megtapadjanak a befogadókban. Még a „légy önmagad” igazán felnőtt – pontosabban egy felnőttnek is komplikált – belső parancsa is ott lapul egyik-másik mesében, és ha a kuflik külsejét és karakterük különbözőségét összeboronálom a harmonikus együttélésükkel, még az elfogadás is eszembe jut. A gyerekeknek persze nyilván nem, vagy nem így, de hogy ez természetes, és nincs mit csodálkozni rajta, annyi talán átjön.
Apropó, Felhő Ferenc: ő más; ő az, aki nem adja fel, jön újra és újra, és hátha eljön az ő ideje is. Pethő Gergő sokoldalú sokszereplő, Varázsgomba is, zenél is, és még ő az a bizonyos odvas fa is, amibe nem szabadna belebújni… És Hoffer Károly a hegedűn és a Varázsgombán kívül még egy hatlábú lókutyát is eljátszik, és minden szerepében csudajó, amiként a többi színész is: Szekeres Norbert a Varázsgomba-trombitásban, Csarkó Bettina a külcsínre nagyon adó Pofánkában, Hannus Zoltán Bélabában, Krucsó Rita Hildában – és hozzá kötődik egy vadonatúj mese: a Hilda virága, ami ugyebár olyan, amilyen, de a miénk, hát szeretjük…
Energikusak, jókedvűek és pontosak a színészek, reménykedtem az előadás alatt, hogy a gyerekközönségnek néha rájuk is tapad némi figyelme, nemcsak a kuflikra. Márkus Sándor Fityirce szívmelengető, drukkolunk nagyon a lila gombjának is, Szolár Tibor Valérja egyenesen szerethető.
Szerintem nem mindenkinek. És ezt tartom a Kulfi-mesék és az előadás talán legnagyobb erényének: a kuflikat szeretni – választás. Mind Dániel András meséit és figuráit, mind a színpadon megelevenedő kalandokat és jellemeket. Nincs ugyanis bennük az a „generál édesség”, a cselekményben pedig az a puhaság, amelynek célja, hogy mindenkinek tessék. A Kufli-meséknek célközönsége van, ezt írtam feljebb, és azt meg kell találnia. A jelek arra utalnak, hogy ez sikerül is.
Csáki Judit
(Színházi Kritikusok Céhe)
Dániel András: Mindenki legyen kufli! (Budapest Bábszínház)
Szereplők: Csarkó Bettina, Krucsó Rita, Hannus Zoltán, Ács Norbert, Szolár Tibor, Barna Zsombor, Márkus Sándor, Pethő Gergő, Cseri Hanna, Hoffer Károly, Szekeres Norbert
Bábszínházi adaptáció, zene: Cseri Hanna
Dramaturg: Gimesi Dóra
Látványtervező: Fekete Anna
Fénytervező: Szondi György
Koreográfus: L. Nagy Attila
Rendező: Ellinger Edina
Budapest Bábszínház, 2025. január 25.
Fotók: Piti Marcell
