gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Repül a nehéz kő

 

Kövek (Csokonai Nemzeti Színház)

Stuber Andrea, január

 

Gyerek- és ifjúsági színházi előadásokról színibírálatot írni speciális feladat – itt a legtapasztaltabb kritikus is bizonytalan terepen mozog. Sőt, talán minél tapasztaltabb és idősebb, annál inkább. Hiszen a színházi előadás élményét minden esetben saját magán szűri át, viszont ebben a műfajban ő maga szélsőségesen eltér attól a nézőtől, akinek az alkotók az előadást szánják. Támpontja, illetve megközelítési módja kétféle lehet: egyrészt az esztétikai szempontokra figyel – az előadás mint a színházművészet megnyilvánulási formája –, másrészt a produkció nevelési potenciálja, végső soron tehát a morális tartalom körül vizsgálódhat. A színházi nevelési produkciók jellemzően e két alapelem nem könnyen vegyülő keverékét állítják elő, s a legfontosabb tényező gyakran kívül is esik magán a színházi előadáson, amennyiben az azt követő feldolgozás hivatott az inputot beteljesíteni.

Kovács András és Kránicz Richárd

A Stefo Nantsou és Tom Lycos ausztrál szerzőpáros Kövek című műve azon fajta darabok közé tartozik, amelyek a klasszikus, mese alapú gyerekszínházon túllépve az élet súlyos problémáit vetik fel, gyakran inkább dokumentarista igénnyel, mint irodalmival. (Nem véletlen, hogy valós eset inspirálta a Kövek 1996-os megszületését. Gyerekek, akik kövekkel dobáltak meg autókat, halálos balesetet okoztak evvel.)

A kétszereplős színdarab magyarországi ősbemutatóját a Kolibri Színházban tartották 2003-ban, az egyik szerző rendezésében, s az előadást azóta is sikerrel játssza Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid. A 2010-es években került közönség elé más színházakban is: Miskolcon tantermi előadás keretében, majd Zalaegerszegen a Tantermi Deszka projektben, ahol is lett belőle felzúdulás, feljelentés az önkormányzatnál, majd nyilvános fórum, beszélgetés szülők, pedagógusok, színháziak és hivatalos emberek között.

Kovács András

Debrecenben a színházi nevelési szcéna egyik alapemberét, Bethlenfalvy Ádámot hívták meg színre vinni a darabot, aki Kránicz Richárddal és Kovács Andrással rendezte meg a művet a Csokonai Színház kamaratermében, egy másik alapember, a zalaegerszegi Madák Zsuzsanna dramaturgi segítségével.

A színpadon kerítéssel lezárt játszóteret látunk. A két színész már a közönség beeresztésekor ott ül egy-egy hintán, s kiinteget a nézőknek. Kezdés után néhány kérdést tesznek fel az ötödikes-hatodikos általános iskolásokból álló publikumnak. Mit gondoltok a barátságról? Milyen egy barát? Mit nem tehet meg velünk a barátunk? (A kérdés korrekt félreértelmezése nyomán egy csodálatos válasz: Nem támaszthat fel!)

A rövid felvezetés a barátság témáját jelöli ki tárgyul, tehát a két színész erről ígér elmesélni, eljátszani egy történetet. Rögtön létre is jön a csatolás a referenciaközeghez: a csúszda tetején hasaló Kovács András a mobiltelefonját nyomkodja, alighanem klipeket néz, és a nézőtéren ülő gyerekek látatlanban is ismerik a számot, kórusban együtt éneklik az előadókkal. A játszók és a gyereknézők összhangja azonnal megtermett. Ugyanakkor a hősök pozicionálása – akár a stílusukat, akár a tevékenységüket tekintve – talán kicsit kevésbé kínál teret az azonosulásra. Ez a változat ugyan lejjebb vitte a szereplők életkorát – 12 és 13 évre, ennél is fiatalabb gyerekek ülnek a bemutatón a széksorokban –, mégis sokkal inkább majdnem-felnőtt nagykamaszoknak hatnak, mint például a Kolibriben eljátszott, kicsit idősebbnek mondott fiúk.

Kránicz Richárd

Debrecenben a két fiatal színész nem gyereket játszik, s emiatt könnyen mögéjük sejthetjük akár a rovott múltat is, amikor azt látjuk, hogy belopakodnak egy garázsba és nekiállnak megrongálni egy autót. Amint az is távolító hatást kelt, hogy főhősünk kivesz egy pizzásdobozt a játszótéren elhelyezett szelektív kukák egyikéből. (Ráadásul a kukahasználat következetlen, hiszen később funkciót vált a szemetes: belőle „gyorsöltöznek” a fiúk, amikor néhány suta tárgy segítségével a rendőröket elevenítik meg.) A garázsbetörést követő kalandban – a kődobálásban, amely egy autóvezető halálát okozza – vajon részt venne-e a mellettem ülő tízéves kisfiú, akiből, bár befogja a saját száját, mégis kitör a nevetés a „beszarok” szó hallatán.

A két színész alakítása természetes és jóravaló, ámbár nemigen rajzolja fel a fiúk kapcsolatának dinamikai térképét. Nem látszik markáns differencia sem a társadalmi helyzetük, sem az egymáshoz való viszonyuk, sem pedig a történtek megéltsége terén. Esetleg az is belejátszik ebbe, hogy gyakran zökkentik ki őket feleslegesnek tetsző díszletezési tevékenységek. Hol a libikókát helyezik kicsit odébb, hol a hintát teszik át. Miközben az első pillantásra kiismerhető konkrét játszóteret hamarosan úgyis csak szimbolikusan, illetve jelzésszerűen használják.

Az előadás zavarba ejtően gyorsan tudja le a végkifejletet. A fiúkat nem ítéli bűnösnek az esküdtszék. A barátságuk valószínűleg odavan (minthogy az egyikük árulásnak is vélhető őszinte vallomást tett rögtön), de nehéz eltekinteni attól, hogy ebben a súlyos történetben talán mégsem a barátság megmaradása vagy tönkremenése volt a legnagyobb tét.

„Köszönjük, hogy betartják a szabályokat’ – hirdeti egy kopott tábla a játszótér kerítésén. A történet lezárása kevéssé megnyugtató. Feloldás nincs, az alkotók azonban több oldalas tanári segédlettel látják el a kisdiáknézők tanárait. Ez az anyag témákat, kérdéseket kínál az osztályoknak a beszélgetéshez, valamint játékokat, színházi formájú elemzéseket is javasol. Mit tehetek, remélek – már csak e beszámoló alapján is –, bizakodom, hogy a pedagógusok megbirkóznak a feladattal.

Stuber Andrea

(Színházi Kritikusok Céhe)

Stefo Nantsou – Tom Lycos: Kövek (debreceni Csokonai Nemzeti Színház)

Fordította: Békés Pál
Szereplők: Kovács András, Kránicz Richárd
Dramaturg: Madák Zsuzsanna
Díszlet- és jelmeztervező: Ondraschek Péter
Videó: Jóvér Csaba
Rendező: Bethlenfalvy Ádám
 
Debrecen, Víg Kamaraszínház, 2018. január 16. kb. 300 néző

Fotó: Máthé András

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?