Beszélgetés Pataky Klárával és Góbi Ritával
Mindketten karakteres és kvalitásos táncalkotók, akik egy-egy alkalommal elnyerték az év legjobb innovatív kortárstánc-előadásának járó Lábán Rudolf-díjat is. Pataky Klára 2003-ban alapította önálló társulatát. Első és eddig egyetlen, gyerekeknek szóló előadását (Méhek meséje) 2022-ben készítette. Góbi Rita 2006-ban hozott létre saját társulatot, a maga által előadott első gyerekdarabját (Pici Bonbon) 2014-ben, a másodikat (Hacukaland) 2021-ben állította színpadra.
Miért kezdtetek el gyerekdarabokat készíteni?
Góbi Rita: Nem tudatos döntés volt, inkább mintha a gyerekek választottak volna engem. Gyerekelőadások szereplőjeként, de egyszerűen csak köztük mozogva is azt éreztem, közös nyelvet beszélek velük és tudnak hozzám kapcsolódni. Fontos óvodai emlékem, hogy életem első színházi előadásából semmit sem értettem és nagyon untam. Én valami maradandót szeretnék adni a gyerekeknek. A Pici Bonbon ötlete egyébként onnan ered, hogy gyerekkoromban mindig szerettem volna egy házikót, ami nekem nem volt, így csináltam egyet.
Pataky Klára: Soha nem volt ambícióm gyerekdarabokat készíteni, inkább a felnőtt témákhoz kötődöm, ráadásul sosem voltam közeli kapcsolatban kisgyerekekkel. Viszont amikor megszületett a lányom és elkezdtünk előadásokat nézni, el-elgondolkodtam, hogyan lehetne ezt másként csinálni.
Hogyan születtek a gyerekelőadásaitok?
Pataky Klára: A környezettudatosságot mindenképpen szerettük volna beépíteni, így találtuk meg és adaptáltuk a Méhkirálynő című népmesét. Fontos volt számomra, hogy a gyerekeknek készült sok táncelőadással szemben ne butítsam le a mozgásanyagot. Ez szerintem alapvetően sikerült is, viszont felmerült bennünk a kétség, nem fognak-e a kicsik sírva kirohanni egy-egy sötétebb hangulatú jelenetnél, és bírják-e a táncot ebben a töménységben.
Ezután jó volt megélni, mennyire vevők a kortárs mozdulatokra, és leköti őket az előadás. Ennek azért volt előzménye is: a pandémia előtt az Igazgyöngy Alapítványnál rendszeresen tartottunk beavató előadásokat, ahol egy-egy részletet mutattunk be a felnőtt darabjaimból halmozottan hátrányos helyzetű kisgyerekeknek. Talán még sosem láttak kortárstánc előadást, de a tömény kombinációk nem csupán érzéseket és gondolatokat ébresztettek bennük, de ezeket meg is tudták fogalmazni. Megkockáztatom, sok színházba járó felnőttnél nyitottabbak és befogadóbbak voltak.
Góbi Rita: A Pici Bonbon óvodások számára egy céges rendezvényre készült karácsonyi jelenetből született 2014-ben. Egy kísérlet volt, ami jól működött. Később ötletről ötletre, a nézőgyerekek impulzusaira hagyatkozva építettem tovább a házikón kívüli létet, amiben felnőttem: egy kertet virágokkal, pillangókkal és fákkal. Mindenre pontosan emlékszem a gyerekkoromból: milyen hangokkal és színekkel találkoztam a homokozóban és hogyan barátkoztam a hangyával. Az előadásaimon ide utazom vissza. Az óvodások meg is szokták tőlem kérdezni, melyik oviba járok és hogyhogy ilyen nagyra nőttem? A második darabomnál, a Hacukalandnál ez a folyamat már sokkal gyorsabb volt. Ennek a témája is személyes: anyukámtól mindig azt kérdeztem, mit vegyek fel. Aztán sosem azt vettem fel, és elkezdődött az öltözködős játék.
A felnőtt darabjaitokhoz képest miben más gyerekeknek készíteni előadást?
Góbi Rita: Egyáltalán nem egy könnyed délelőtti munka. Szöveg nélkül eleve nagyon nehéz a nézők figyelmét megtartani, a gyerekek ráadásul rá is kérdeznek, hogy miért nem tud a színpadi figura beszélni. Engem az érdekel, hogyan tudok anélkül is érthető lenni, hogy szöveggel korlátoznám a fantáziájukat. Egy gyerekeknek készült táncelőadás ezért egészen más szerkesztést, ritmust és sokkal intenzívebb előadásmódot igényel: nagyon pontosnak és kifejezőnek kell lenni. Annyiban is mások ezek a darabok, mint a kőszínházi munkáim, hogy közel egyéves érési folyamat során jöttek létre.
Pataky Klára: Számomra azért is nehéz a kérdés, hogy mennyire kell leegyszerűsíteni egy mozgást ahhoz, hogy szórakoztató és befogadható legyen egy gyerek számára, mert ezt én nem nagyon érzékelem. Talán nem is mindig sikerült tökéletesen, viszont jó visszajelzés, hogy a szülők is élvezik az előadást. A Méhek meséjénél a korosztályt sem tudtuk előre belőni. Teszteltük tizenévesekkel, akik kifejezetten aktívak voltak, és óvodásokkal is, akik szintén élvezték. Viszont amikor kicsik és nagyobbak együtt nézték, és az ovisok az első sorban csápoltak, a tizenévesek már cikinek érezték az aktív részvételt.
Az interakció mindig kényes dolog. Hogyan mertetek ebbe már elsőre belevágni?
Pataky Klára: Maga a tér, a Terézvárosi Gyermekkönyvtár is adta ezt: a gyerekek párnákon ülnek a földön az előadók közvetlen közelében. Mivel nem volt tapasztalatunk, persze féltünk, de azt gondoltuk, hogy a kicsiknek nagyon hosszú negyven percet végigülni, az interakciókon keresztül ráadásul bevonódnak a mesevilágba. Eddig nem volt rossz tapasztalatunk: örömmel játszanak velünk, és olyan sem volt, hogy valaki egy-egy játék után ne ment volna vissza a helyére.
A Hacukaland egy pontján az volt a félelmem, hogy a gyerekek odamennek hozzád és ráncba szednek.
Góbi Rita: Ez a lényeg. Ezt egy közös játszótérnek élem meg, ezért bármi is történjen, reagálok rá, és velük együtt megy tovább a dolog. Van, aki leveszi a zokniját és mutatja, hogyan kell felvenni. Nekem kifejezetten jó élmény, ahogy egyre közelebb jönnek, szurkolnak, bosszankodnak és aztán együtt örülnek velem, hogy végül sikerül felöltöznöm.
Milyen tanulságokat vontatok le az eddigi gyerekelőadásaitokból, és mik a terveitek?
Pataky Klára: Koreográfusként megszokja az ember, hogy a profi táncosoknak elég megmutatni a mozgásanyagot és bármilyen instrukciót azonnal végre tudnak hajtani. Itt úgy éreztem, egyelőre nincs meg az eszköztáram ahhoz, hogyan kezeljem, ha egy színész vagy egy táncos nem úgy szólal meg, ahogy szeretném. Komoly tanulság, hogy az én felelősségem, mennyire terhelhetek meg egy táncost szöveggel és egy színészt tánccal. Ilyenkor talán érdemes egy prózai rendezőt bevonni. Az is fontos tapasztalat, hogy akár még ennél is több és bonyolultabb táncmozgásokat is elbír a műfaj. Lényeges szempont az is, hogy ilyen előadásokon keresztül ismerőssé válik a kortárs mozgásanyag, és ez nyitottabbá teszi a kisgyerekeket, így talán a későbbiekben sem zárkóznak el, ha egy-egy furcsa mozdulatot látnak.
Góbi Rita: Nem volt sok plüssállatom: a kiskutyámból lett az Ül, áll, fekszik szólóelőadása a Zalaegerszegi Griff Bábszínházban, most készítettem egy Táncolókukac című szólót a Békéscsabai Napsugár Bábszínháznak, úgyhogy már csak az egérke hiányzik a sorból. A viccen túl, eddig mozgásos monológokat készítettem, most az érdekel, hogyan tudna működni egy gyerekdarab több szereplővel. Táborokat is tartok különböző korú gyerekeknek, akiknek nincsen táncos előképzettsége, és azt látom, hogy aki például hozzám hasonlóan eleinte nagyon szégyenlős és zárkózott, évről évre nyílik ki és egyre inkább fel meri vállalni magát.
Török Ákos
(Színházi Kritikusok Céhe)
