Beszélgetés Szolnok Ágnessel
Turbuly Lilla
2022. január 15.
– „Vidéki bábszínház. Öt betű… Griff… Nem is tudtam, hogy van ilyen…” Ezt a szövegrészt te építetted be a szerepedbe a Nyúl Karcsi a Vizslaparkban című előadásban, amikor Sass néniként rejtvényt fejtettél. Egy kritikus kollégám azt mondta, nagyon sokat megértett belőle a vidéki bábszínészek életéből. Hogy lettél te budapesti lányból zalaegerszegi bábszínész?
– Középiskolában drámatagozatra jártam, a Pesti Barnabásba (hogy miért oda mentem, miért nem a Vörösmartyba, ahová szintén felvettek, ma már fogalmam sincs). Néhányan kerültünk csak művészi pályára az osztályból, pedig nagyon jó tanáraink voltak. Különösen sokat köszönhetek Bíró Krisztának (többek között azt, hogy a kezembe adta a Száz év magányt, ami nekem életvezető könyvem lett) és a mozgástanárunknak, Uray Péternek. Miattuk döntöttem úgy, hogy színész leszek. Igaz, alapvetően táncos színész akartam lenni. A színművészetire többszöri próbálkozásra sem vettek fel (Pestre és Kaposvárra is felvételiztem, utóbbinál mindig a harmadrostáig jutottam el). Így kerültem a KIMI-be, és ott dőlt el a sorsom, amikor másodévben (pedig nagyon a Bárkába szerettem volna menni) a Kolibribe kerültem gyakorlatra. Addig nem voltak bábos élményeim, gyerekkoromból is csak egyetlen előadásra, a Kukac Matyira emlékszem. De ott rádöbbentem, hogy bábbal még a táncnál is több mindent ki lehet fejezni. Nagyon jó képzést kaptunk, sokat játszottunk, szert tettünk némi színpadi magabiztosságra. Ott „szereztem be” a visszatérő színházi rémálmomat is: az első szerepem a Két Lottiban az egyik táborlakó kislány volt. És a bemutató előtt azt álmodtam, hogy németül kell elmondanom. Ez az álom bemutatók előtt azóta is visszatér, a legkülönbözőbb nyelvekkel súlyosbítva.
Aztán 2006-ban, amikor Kovács Gézáéknak el kellett menniük Egerszegről, a kolibris osztályunk szinte egy az egyben leszerződött a Griffhez.
– 2006 óta többször lecserélődött a társulat, és mára te lettél a legrégebben itt játszó színész.
– Így van, egy évvel megelőztem Szilinyi Arnoldot. Több korszaka volt azóta a színháznak, jobbak és rosszabbak is, és volt, hogy úgy éreztem, kiégtem, gépies lett már az egész, és a városban sem éreztem jól magam. A változást Bartal Kiss Rita első itteni rendezése, a Szélszabadító hozta el, visszaadta a hitemet a munkában. Aztán Rita ideszerződött művészeti vezetőnek, és azóta jobban bekerültünk a bábos vérkeringésbe. Most szeretek itt lenni. Pestre már nem vágyom vissza, de azt azért nem bánnám, ha kicsit nyüzsgőbb lenne a város.
– Kívülről úgy látszik, elég strapás az életetek. Napi két előadás, mellette próbák, sok tájolás.
– Főleg a hosszú sorozatok strapásak. A karácsonyi előadásunkat, a Hóesésbent például egy hét alatt tizenötször játszottuk el. Ilyenkor mindig ki kell találni valamit, amitől a 22. is jó tud lenni.
– Ma például mit találtál ki?
– Van egy jelenet, amelyben a kollégáim fülébe kell súgnom valamit, és ma változtattam a sorrenden.
– Melyik előadásokra emlékszel vissza a legszívesebben az elmúlt tizenöt évből?
– Hú, sok ilyen van! Egy-két éve összeszámoltam, már akkor túl voltam a hatvan bemutatón… Nagyon szerettem Uray Péter Hamupipőkéjét, pedig az elején nem akartam Hamupipőke lenni, idegennek éreztem az alkatomtól. De hagyta, hogy fiús, dacos legyek. A Pomádé királyban (r.: Dimény Levente) az volt a jó, hogy kipróbálhattuk, miként működik a pantomim a gyerekközönségnél. Több előadásban dolgoztam Nagy Kopeczky Kálmánnal, tőle emberileg is sokat kaptam. Szeretek Halasi Danival dolgozni, kedves munkánk volt vele a Rigócsőr, Somogyi Tamással pedig a Matild és Margaréta. A Szélszabadítót már említettem. Aztán A varázskert (r.: Boráros Milada), ami nagyon nehéz szülés volt, hetekig rakosgattuk a bunraku bábokat, és fogalmunk sem volt, hogy fog ez összeállni. De összeállt.
– És ne hagyjuk ki a Pöttyöt, amivel megnyertétek a legutóbbi kaposvári biennálét.
– Azt el sem akartam hinni. Főleg, hogy addig nem sikerültek olyan jól az országos találkozókon a megmutatkozásaink, pedig azért voltak jó előadásaink.
– Felnőtt előadásokban ritkán tudtad magad kipróbálni.
– Pedig szeretném. Egy nagyon jó élményem volt, A sütemények királynője, Lőrincz Zsuzsa rendezésében, azt nagyon szerettem. Összesen talán háromszor tudtuk játszani. Jó lenne egy önálló estet is összerakni, például Boldizsár Ildikó meséiből egy női fejlődéstörténetet, vagy a kedvenc mesémet, a Tizenkét hattyút megcsinálni. Csak én nem vagyok egy önjáró típus, inkább az a szorgalmas színésznő fajta, akire, ha rábíznak valamit, abba mindent belead.
Harminchat éves vagyok, és amikor megkaptam az első nagymamaszerepemet, Sass nénit, az azért szíven ütött, és végiggondoltam, mi mindent nem játszhatok már el. Nem lehetek már Wendla A tavasz ébredéséből, de Sally Bowles például még annyira szívesen lennék. Az pedig felszabadító, hogy most jutottam el oda, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz. Hogy ne bántson: a nagy tehetségek mellett én vagyok a szorgalmas. Vágyom új impulzusokra, egy kis kimozdulásra, de ide jönnék haza, a Griffbe. Van bennem vágy arra is, hogy a rendezést kipróbáljam. Halasi Dani mellett többször asszisztenskedtem, ő meghallgatta, és időnként beleépítette az előadásba az ötleteimet. Nekem mindig voltak korszakaim. Volt a lidérces, patkányos; később a tündéres, királylányos; voltak fiús szerepeim (Csizmás kandúr, Gólyakalifa), aztán voltam a harsány lány. Lehet, hogy majd eljön az a korszak is, amikor összeszedem a bátorságom, és egy önálló előadásba vagy rendezésbe fogok.
