„Kimozdulnék, de ide jönnék haza”

pottyPezettaUmbertoV

Beszélgetés Szolnok Ágnessel

Turbuly Lilla
2022. január 15.

– „Vidéki bábszínház. Öt betű… Griff… Nem is tudtam, hogy van ilyen…” Ezt a szövegrészt te építetted be a szerepedbe a Nyúl Karcsi a Vizslaparkban című előadásban, amikor Sass néniként rejtvényt fejtettél. Egy kritikus kollégám azt mondta, nagyon sokat megértett belőle a vidéki bábszínészek életéből. Hogy lettél te budapesti lányból zalaegerszegi bábszínész?

– Középiskolában drámatagozatra jártam, a Pesti Barnabásba (hogy miért oda mentem, miért nem a Vörösmartyba, ahová szintén felvettek, ma már fogalmam sincs). Néhányan kerültünk csak művészi pályára az osztályból, pedig nagyon jó tanáraink voltak. Különösen sokat köszönhetek Bíró Krisztának (többek között azt, hogy a kezembe adta a Száz év magányt, ami nekem életvezető könyvem lett) és a mozgástanárunknak, Uray Péternek. Miattuk döntöttem úgy, hogy színész leszek. Igaz, alapvetően táncos színész akartam lenni. A színművészetire többszöri próbálkozásra sem vettek fel (Pestre és Kaposvárra is felvételiztem, utóbbinál mindig a harmadrostáig jutottam el). Így kerültem a KIMI-be, és ott dőlt el a sorsom, amikor másodévben (pedig nagyon a Bárkába szerettem volna menni) a Kolibribe kerültem gyakorlatra. Addig nem voltak bábos élményeim, gyerekkoromból is csak egyetlen előadásra, a Kukac Matyira emlékszem. De ott rádöbbentem, hogy bábbal még a táncnál is több mindent ki lehet fejezni. Nagyon jó képzést kaptunk, sokat játszottunk, szert tettünk némi színpadi magabiztosságra. Ott „szereztem be” a visszatérő színházi rémálmomat is: az első szerepem a Két Lottiban az egyik táborlakó kislány volt. És a bemutató előtt azt álmodtam, hogy németül kell elmondanom. Ez az álom bemutatók előtt azóta is visszatér, a legkülönbözőbb nyelvekkel súlyosbítva.

Aztán 2006-ban, amikor Kovács Gézáéknak el kellett menniük Egerszegről, a kolibris osztályunk szinte egy az egyben leszerződött a Griffhez.

– 2006 óta többször lecserélődött a társulat, és mára te lettél a legrégebben itt játszó színész.

Szélszabadító

– Így van, egy évvel megelőztem Szilinyi Arnoldot. Több korszaka volt azóta a színháznak, jobbak és rosszabbak is, és volt, hogy úgy éreztem, kiégtem, gépies lett már az egész, és a városban sem éreztem jól magam. A változást Bartal Kiss Rita első itteni rendezése, a Szélszabadító hozta el, visszaadta a hitemet a munkában. Aztán Rita ideszerződött művészeti vezetőnek, és azóta jobban bekerültünk a bábos vérkeringésbe. Most szeretek itt lenni. Pestre már nem vágyom vissza, de azt azért nem bánnám, ha kicsit nyüzsgőbb lenne a város.

– Kívülről úgy látszik, elég strapás az életetek. Napi két előadás, mellette próbák, sok tájolás.  

– Főleg a hosszú sorozatok strapásak. A karácsonyi előadásunkat, a Hóesésbent például egy hét alatt tizenötször játszottuk el. Ilyenkor mindig ki kell találni valamit, amitől a 22. is jó tud lenni.

– Ma például mit találtál ki?

– Van egy jelenet, amelyben a kollégáim fülébe kell súgnom valamit, és ma változtattam a sorrenden.

Sass néni a Nyúl Karcsi a vizslaparkban előadásában

– Melyik előadásokra emlékszel vissza a legszívesebben az elmúlt tizenöt évből?

– Hú, sok ilyen van! Egy-két éve összeszámoltam, már akkor túl voltam a hatvan bemutatón… Nagyon szerettem Uray Péter Hamupipőkéjét, pedig az elején nem akartam Hamupipőke lenni, idegennek éreztem az alkatomtól. De hagyta, hogy fiús, dacos legyek. A Pomádé királyban (r.: Dimény Levente) az volt a jó, hogy kipróbálhattuk, miként működik a pantomim a gyerekközönségnél. Több előadásban dolgoztam Nagy Kopeczky Kálmánnal, tőle emberileg is sokat kaptam. Szeretek Halasi Danival dolgozni, kedves munkánk volt vele a Rigócsőr, Somogyi Tamással pedig a Matild és Margaréta. A Szélszabadítót már említettem. Aztán A varázskert (r.: Boráros Milada), ami nagyon nehéz szülés volt, hetekig rakosgattuk a bunraku bábokat, és fogalmunk sem volt, hogy fog ez összeállni. De összeállt.

– És ne hagyjuk ki a Pöttyöt, amivel megnyertétek a legutóbbi kaposvári biennálét.

– Azt el sem akartam hinni. Főleg, hogy addig nem sikerültek olyan jól az országos találkozókon a megmutatkozásaink, pedig azért voltak jó előadásaink.

– Felnőtt előadásokban ritkán tudtad magad kipróbálni.

– Pedig szeretném. Egy nagyon jó élményem volt, A sütemények királynője, Lőrincz Zsuzsa rendezésében, azt nagyon szerettem. Összesen talán háromszor tudtuk játszani. Jó lenne egy önálló estet is összerakni, például Boldizsár Ildikó meséiből egy női fejlődéstörténetet, vagy a kedvenc mesémet, a Tizenkét hattyút megcsinálni. Csak én nem vagyok egy önjáró típus, inkább az a szorgalmas színésznő fajta, akire, ha rábíznak valamit, abba mindent belead.

Matild és Margaréta, avagy Boszorkányok a Bármi utcából. Szolnok Ágnes és Duna Orsolya-Réka

Harminchat éves vagyok, és amikor megkaptam az első nagymamaszerepemet, Sass nénit, az azért szíven ütött, és végiggondoltam, mi mindent nem játszhatok már el. Nem lehetek már Wendla A tavasz ébredéséből, de Sally Bowles például még annyira szívesen lennék. Az pedig felszabadító, hogy most jutottam el oda, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz. Hogy ne bántson: a nagy tehetségek mellett én vagyok a szorgalmas. Vágyom új impulzusokra, egy kis kimozdulásra, de ide jönnék haza, a Griffbe. Van bennem vágy arra is, hogy a rendezést kipróbáljam. Halasi Dani mellett többször asszisztenskedtem, ő meghallgatta, és időnként beleépítette az előadásba az ötleteimet. Nekem mindig voltak korszakaim. Volt a lidérces, patkányos; később a tündéres, királylányos; voltak fiús szerepeim (Csizmás kandúr, Gólyakalifa), aztán voltam a harsány lány. Lehet, hogy majd eljön az a korszak is, amikor összeszedem a bátorságom, és egy önálló előadásba vagy rendezésbe fogok.

Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Pezetta Umberto