Beszélgetés Varga Borival
Turbuly Lilla, 2020. október 3.
Varga Bori 2018-ban végzett a kaposvári egyetemen, Uray Péter osztályában. A szombathelyi Mesebolt Bábszínháznál töltötte a gyakorlóévét, azóta is ott játszik, sőt, már egy egyszemélyes előadást is rábíztak.
– Kecskemétről indultál, és Kaposváron keresztül jutottál Szombathelyre. Mit hoztál a szülővárosodból és mit a kaposvári egyetemről?
– A Katona József Gimnáziumba jártam, ahol Orbán Edit és fia, Sárosi Gábor vezetésével nagyon jó színjátszó műhely működik. Sok mindent köszönhetek nekik: ott nyíltam ki, onnan vannak a barátaim. Eljutottunk az országos színjátszó találkozókra, díjat is kaptam. A pesti színiegyetem volt az álmom, de kiestem az első rostán. Feszült voltam, túlságosan akartam. Nem vágytam Kaposvárra, talán ezért is jóval lazábban, felszabadultabban csináltam végig a felvételit, bekerültem. A legfiatalabbak közé tartoztam az osztályban, és az önbizalmam sem teng túl, először nem is értettem, „kislányként” mit keresek a már színpadi tapasztalatokkal bíró nagyok között. Uray Péter azonban jó közösséget kovácsolt belőlünk. Segítettek ebben az intenzív mozgásórák is. Ott muszáj együttműködni, segíteni a másikat.
– Prózai színész szakon végeztél, mégis egy bábszínházban dolgozol. Volt valami kötődésed korábban a bábozáshoz?
– Már amikor felvételiztem, azt gondoltam, ha indulna bábos osztály, lehet, hogy oda jelentkeznék. Volt előttem egy jó példa, Spiegl Anna, aki a mi színjátszónkból indult és lett bábszínész. Szerettem a Ciróka előadásait is. De abban az évben nem indítottak bábos osztályt, így ez a lehetőség elúszott. Az egyetemen nem volt bábkurzusunk, Szabó Attila tartott egy bohóckurzust, ott foglalkoztunk tárgyanimációval. Amikor negyedévben gyakorlati helyet kellett választani, osztálytársaimtól hallottam, hogy a Meseboltba keresnek egy lányt. Először csak egy produkcióra gondoltam, de végül egész évre hívtak. Ötödévesként, ijedten és kétségekkel tele nagyon jólesett, ahogy fogadtak, hogy egy ennyire családias légkörbe csöppentem.
– Hogyan birkóztál meg a bábozás technikai kihívásaival?
– Először pánikba estem: mások évekig tanulják ezt, én meg azt sem tudom, hova tegyem az ujjaimat egy kesztyűsbábban. A kollégáim segítettek. Bent maradtak velem gyakorolni, megmutatták, hogyan ül, hogyan fordul egy báb. Eleinte sokszor belecsúsztam abba, hogy béna színészt kreáltam a bábból, mert hiába tudtam volna színészileg megoldani a feladatot, bábbal nem ment. Ráadásul az egyik kezem ügyetlenebb, mint a másik, pedig egy bábosnak kétkezesnek kell lennie. Mostanra elfogadtam, az is hozzátartozik egy előadás elkészítéséhez, hogy időt adok magamnak megtanulni az adott bábtechnikát.
– Jeles András rendezésében, A boldog hercegben egy hajléktalan asszonyt játszottál.
– Karaktertanulmányokkal kezdtük a próbafolyamatot: a Mónika show-tól az utcai interjúkig sok anyagot megnéztünk, és az volt a feladat, hogy válasszunk ki részleteket a darabból, és egy kiválasztott karakter stílusában adjuk elő. Katasztrofális ajánlatokat vittem a próbákra, míg rájöttem, hogy az akusztikai utánzás nem működik, a hangzás gyorsan kimegy a fülemből, és nem tudom a lelkét, a világát megmutatni. Végül egy kecskeméti emlékkép segített: egy kislányé, akit a karácsonyi ételosztásoknál többször láttam, az ő különös szóhasználatát, beszédstílusát beépítettem a karakterembe.
– A tavalyi évadban már egy monodrámát is rád bíztak, a Lenka és a tündért.
– El sem akartam hinni, hogy ilyen gyorsan ekkora lehetőséget kapok! Persze, lefagytam, hogy fogok egyedül, az én bábtudásommal helytállni. Ha nincs partner, nincs honnan energiát meríteni. De ez az előadás rám készült, az én világom, otthon vagyok benne. A próbafolyamatban Veres András rendezőn kívül a tervező, Rumi Zsófi is végig ott volt, igazi csapatmunkában hoztuk létre. Minden elemét szeretem, azt is, hogy folyamatosan beszélgetek a gyerekekkel. Olyan vicces, meglepő dolgokat tudnak mondani, amikkel életben tartják az előadást. „Mit vásárolt Lenka?” – kérdem. „Erős paprikát!” – vágta rá legutóbb az egyik kisfiú. Vagy egy alkalommal, egy külsős előadáson két kisgyerek bejött a játéktérbe, az egyikük szinte folyamatosan simogatott. Először lesokkolt, hogy mit csináljak, de meg kellett oldanom, hiszen itt minden az én felelősségem, és végül szép élmény lett.
– Nyáron, Kőszegen mutattátok be a Lili és a bátorságot Somogyi Tamás rendezésében. És ez tényleg egy bátor előadás, hiszen kisgyerekeknek beszél a szexuális zaklatásról. Mit gondolsz, el merik majd vinni rá a pedagógusok és a szülők a gyerekeket?
– A színház minden helyi iskolának felajánlotta, hogy a pedagógusok előre megnézhetik a felvételt, és választhatnak más előadást is a bérletbe. Remélem, sokan úgy gondolják majd, hogy ez egy fontos téma, amiről beszélni kell. Én ebben egy pillanatra sem bizonytalanodtam el. Tudatosítani kell a gyerekekben, hogy ha ilyen történt veled, nem a te hibád.
Érzékeny, pityergős ember vagyok, kicsit tartottam ettől a súlyos témától, de tudtam, hogy nem lehet megúszni, bele kell mélyedni. Egy intim, nagyon jó próbafolyamat lett belőle. Érdekes volt hallgatni a gyerekes kollégák véleményét, és talán jó, hogy úgy játszom Lili szerepét, hogy még nincs gyerekem, nem befolyásol a saját szülőségem. Bementem az előadás utáni, gyerekeknek tartott foglalkozásra, értették, amit láttak, kérdezgettek, játszottak, nem ijedtek meg.
– Ellentétben a szülőkkel, ahogy azt én a nekik tartott beszélgetésen tapasztaltam.
– Igen, azt hiszem, a szülő a saját félelmét vetíti rá a gyerekére. Érdekes lesz majd iskolai csoportoknak játszani, az megint más helyzet, mint amikor a szülőkkel, nagyszülőkkel jönnek.
– Tudtok egyáltalán a mostani helyzetben játszani?
– Iskoláknak nem nagyon, a tankerület nem engedi színházba a gyerekeket, egy-egy alapítványi, egyházi iskolából jöhet esetleg egy-egy osztály, és hétvégi matinékat tartunk, sajnos kevés nézőnek.
– Hogy érzed? Megtaláltad a helyedet a bábszínházban? Hosszú távra tervezel itt?
– Többször megkaptam azt ismerősöktől, hogy mikor fogok „igazi” színházban játszani, és hogy ugye ez csak egy átmeneti helyzet nekem. Rosszul esett, de be kell látnom, hogy nálunk a többség még mindig úgy vélekedik a bábszínházról, hogy ott gyerekeknek cukiskodnak. Nekem a bábszínház nem kompromisszum, érdekel, életben tartja a kreativitásomat. Amíg folyamatosan új formákkal, különböző világokkal ismerkedhetek, amíg inspirál, addig ez az én helyem.
