Beszélgetés Kovács Gézával

Jászay Tamás

2018. november 21.

 

– 2009 óta igazgatod a szombathelyi Mesebolt Bábszínházat. Hogy kerültél ide?

– Horváthné Kati, a színház alapítója sokszor hívott rendezni, de erre csak 2008-ban került sor, amikor a cigány holokauszttal foglalkozó Suttogó füzeseket elkészítettük. Meggyőzött, hogy jelentkezzem igazgatónak: akkor már két éve eljöttem Zalaegerszegről, és belevágtam a kalandba.

– Mit kaptál az érkezésedkor?

– Egy stabil közönségbázist, ami megmaradt, illetve egy üzembiztos adminisztratív állományt. A Meseboltnak volt némi ismertsége a városban, de ezzel kapcsolatban bizonytalan vagyok: sokan ma sem tudják, hogy létezünk. És bizalmat kaptam a társulattól annak ellenére, hogy jeleztem: az együttes összetétele változtatásokra szorul. Voltak nehéz pillanatok, de két év után elindult egy erőteljes fiatalítás.

– Honnan válogatsz?

– A bábos szakma rendkívül kicsi: szűk a mozgástér, kevés a jó szakember. Ez ad egyfajta családiasságot az összejöveteleinknek, ugyanakkor nehezen lépnek be új alkotók a körbe. Figyelem a Pesten tanulókat, de például a legutóbbi évfolyamot a Budapest Bábszínház és a Vaskakas felszippantotta, és ezt tiszteletben tartom. Ugyanakkor nem bánom, ha más energiák is megjelennek, hozzánk sokan jöttek például Kolozsvárról. Valahogy más ott a mentalitás: számukra lehetőség elhelyezkedni egy vidéki bábszínházban, ahol sokféle szerepet játszhatnak.

– Azt mondod, helyben sokan nem tudják, hogy léteztek, de a bábos szakma magasra értékeli a munkátokat. Ennek azért csak van vonzereje.

– Van, de ne felejtsd el, hogy nagyon kis társulatokkal dolgozunk. Ahol hat-hét színész van, ott már egynek a távozása is komoly érvágás. Nálunk most hárman döntöttek úgy, hogy máshol tanulnak, illetve dolgoznak, ezért újra kell építenünk az együttest. Nincs ezzel baj, ez a színház velejárója. Zalaegerszegen Ruszt József mondta, hogy azt látja, hogy a társulatok hétévente kicserélődnek, és igaza volt. Nincsenek nyugdíjas állások, ha valaki úgy érzi, mennie kell, menjen.

– Hogyan áll össze egy évadterv?

– Egy-egy évad gyakran formálódott az engem foglalkoztató témák mentén. A számomra érdekes rendezőket konkrét ajánlattal keresem meg. Szeretek velük hosszan beszélgetni, mert közben kikristályosodik, hogy mi viszi előre a színházat, mi mozdítja előre a színészeinket. Veres Andrással elkezdtük összeszedni azokat a témákat, amik a következő években izgalmasak lehetnek a számunkra, és ezekhez keresünk alkotótársakat.

– Idén tizenkét új bemutatótok lesz. Ez rengeteg.

– Igen, de ez egy kisváros, ahol véges a lehetséges nézőszám. Örököltem az őszi és tavaszi bérletsorozat rendszerét: nem tudunk annyi nézőt megmozdítani, amennyivel végig lehetne csinálni egyetlen bérletes szériát. Számoljunk kicsit! Az óvodásoknak és kisiskolásoknak, elsődleges célközönségünknek tartani kell ősszel és tavasszal is három premiert, ha mellé csinálunk valamit a legkisebbeknek, foglalkozunk a középiskolásokkal és kamaszokkal, esetleg pár évente készítünk egy-egy felnőtteknek szóló bábelőadást, máris ott vagyunk tíz bemutatónál. Az ideális hat premier lenne, de mi is abban a csapdában vagyunk, mint az összes magyar színház: nézőt és bevételt kell termelni, mert további támogatások az alapján érkezik, amik közül a legfontosabb eddig a tao volt.

– Mi lesz veletek a tao nélkül?

– A tao nélkül négy tavaszi bemutatónk kérdőjeleződik meg. A színházi szakma részben magának köszönheti, hogy idáig jutottunk, mert nem zárta ki soraiból azokat a regisztrált szervezeteket, gazdasági társaságokat, cégeket, intézményeket, amelyek köztudottan tao-csalás révén szereztek milliárdokat. Nem történt feljelentés, törvénymódosítási szigorítás, az érdekvédelmi szervezetek rosszul kezelték a fennálló helyezet, hiszen évek óta köztudomású volt a csalások ténye és technikája. De nem végezték a munkájukat a felügyeleti szervek sem, a törvényhozás rosszul dolgozott, és ezzel is kaput nyitott az adócsalásnak. A színházi szakmának úgy kellene működnie, mint a régi céheknek: a kontárokat és a csalókat ki kellene zárni a soraikból. Még most is lehetőség lenne arra, hogy azokat a cégeket, amelyek az adócsalásban részt vettek, kizárja a törvénykezés minden további állami pénz megszerzéséből. Csak az akarat szükséges hozzá.

– Milyen a viszonyotok a fenntartóval, a várossal?

– A Mesebolt gazdálkodása stabil, sosem futottunk túl a kereten. De ez a műfaj sajátja is: a bábszínház úgy szocializálódott, hogy a költségvetés folyamatos csökkenése ellenére mindig talpon tudott maradni. Nem azért gazdálkodunk jóval kevesebb pénzből és emberrel, mint a kőszínházak, mert ez a hobbink, hanem mert eleve így működtünk. Továbbra sincs saját játszóhelyünk, de ma már inkább arra koncentrálok, hogy jó előadásokat csináljunk.

– Mit tudtok a közönségetekről?

– Az első négy osztállyal nincs gondunk, a kamaszok behozása viszont komoly kihívás. Nyitottunk feléjük, de érezzük, hogy a kisebbekre szakosodott kommunikációnk nem elégséges a középiskolások megszólítására. És itt is vannak kellemetlen meglepetések: Schneider Jankó izgalmas tantermi Trójájából nem játszottunk eleget, a szintén kötelező tananyag holokausztot tárgyaló Tamás könyvével pedig nem jutottunk el minden szombathelyi középiskolába.

– Nevelhető a néző?

– A színháznak alapvető feladata a néző nevelése, az, hogy ne kiszolgáljuk a közízlést, hanem formáljuk. Ha már a gyerekeknek bóvlit adunk, mit várunk később? Könnyebb dolgunk volna úgy, nem kellene ellenérzésekkel küzdenünk, de akkor számomra nem lenne értelme a színházcsinálásnak. Én még öt évet akarok itt eltölteni, és ez alatt szeretnék elindítani egy programot, aminek a nézőnevelés áll a fókuszában, illetve annak megfogalmazása, hogy mi a feladatunk, mik a kötelezettségeink a mai társadalomban. Képzelj el egy egész napot, amikor egy közösséghez előadásokat viszünk, reggeltől estig, a legkisebbektől a kamaszokon át felnőttekig mindenkit megszólítunk. Tudom, hatalmas munka, meg azt is, hogy naivitás ebben hinni, de most mégis ez érdekel nagyon.

Jászay Tamás

(Színházi Kritikusok Céhe)