Beszélgetés Kiss Mártonnal
A Kolibri Színházban sikeres előadások létrehozója, szerzője-rendezője. Már épp elengedte volna a színházcsinálást, ám nemrég visszahívták a Kolibribe. Szerencsénkre. Eva Rottmann Kék órák című kamaszdarabját rendezte.
– A most bemutatott Kék órák immár a negyedik kolibris előadása. Színháztudományi szakra járt, majd dramaturgként végzett az SZFE-n Osztovits Levente és Radnai Annamária osztályában. Szerzőként-rendezőként hozott létre független színházi produkciókat. Hogyan került aztán az ifjúsági előadások vonzáskörébe és a Kolibribe?
– A véletlenek összjátéka. 2011 környékén volt egy Platform11 nevű európai színházi projekt, amiben a Kolibri is részt vett. Ennek keretében kiírtak egy drámapályázatot: 13-15 éves kamaszoknak kellett színdarabokat írni. Nem voltam ifjúsági színházi vonalon, de futás közben beugrott egy ötlet. A hírhedt kaposvári diákgyilkosság. A hétköznapi erőszak érdekelt és a megfelelési kényszer. Ez a téma pedig a Kolibri felé sodort. Nem sokkal később már be is mutatták a Csöngő című darabomat. Néhány évre rá találtam a Minden dolgok könyvét, arcul csapott, megmutattam Horváth Péternek, és írtam belőle egy adaptációt. A méhek istene című darabom pedig nem született volna meg, ha Novák János nem sztorizik nekem annyit a feketepedagógiáról. Most, amikor a színház újra hívott, eredetileg más anyagra kértek fel, de bedobtam nekik ezt a darabot. Egy fiú elveszíti a szerelmét, mert meg akar felelni a körülötte lévő világnak – ez az összefoglaló mondat keltette fel az érdeklődésemet a Kék órák iránt.
A mi előadásunk könnyedebb, érzelmesebb és játékosabb, mint az eredeti. Picit hozzáírtam, kibővítettem, elsősorban a lány szerepét, hogy az ő szemszögét is láttassuk. Szerettem volna, ha a lánynézők is tudnak azonosulni, a fiúk pedig megismerik a lány nézőpontját. Az első szerelem ügyetlenségeit akartuk megmutatni – ami egyszerre bájos, vicces, közben szorongáskeltő, hiszen meg akarok felelni a másiknak, a kortársaimnak. Benne van a bullying, a testképzavar, az életközépi válság is a darabban, de egyik sem megy túl mélyre, mert ez mégiscsak egy derűs történet az első szerelem próbálkozásairól.
– Kamaszoknak szexualitásról beszélni ingoványos terep. Ráadásul igencsak különböző szinten vannak, különböző ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkeznek egy korosztályon belül is. Hogyan lehet ezt okosan kezelni?
– Az, hogy ingoványos, színházi szempontból jó, mert ez az, amitől van tétje a dolgoknak. Minden, amiről nehéz beszélni és nemigen szoktunk, úgymond tabusított, az izgalmas. És kifejezetten szerencsés színházban egy történeten keresztül beszélni róluk, mutatni olyan helyzeteket, amikkel tudnak azonosulni vagy éppen kiröhögni. Rendkívül jól is reagáltak az előadásra. Lélegzetvisszafojtott rácsodálkozások, nagy röhögcsélések, megdumálások, hatalmas csöndek. Ezt szeretem, mert jelzi, történik valami a nézővel. A gyerekszínházban őszintébb és zsigeribb a visszajelzés, nem udvarias taps van. Megnyugtatott, hogy működött, amit elképzeltünk.
Egyébként is mostanában az ifjúsági színházaknál érzek leginkább tétet színházcsinálóként. Itt, ha nem tudom x percig lekötni ötven kamasz figyelmét, akkor kész, megbuktam, nem működik. Dramaturgként azt is figyelem, hogyan változik a hatáskeltés mechanizmusa a fiataloknál. Egy óra tíz-tizenöt perc fölé nem mehet egy előadás – azt már nem bírja el a figyelmük. Rottmann-nál nincs egy percnél hosszabb jelenet sem. Nagyon pörög. Kettő vagy három nagyjelenet van csak. Fontos, hogy sok váltás legyen.
– És mennyire kell kiszolgálni, megfelelni az ízlésviláguknak?
– Érdekes kérdés, bár ezzel nemigen szoktam foglalkozni, mert a történetre fókuszálok. És ha jó a történet, azon belül megvannak a rendszerek, hogyan mész. És akkor fog vele menni a kamasznéző is. A telefonos alkalmazások, projektoros kivetítések, LED-fal, meg ilyen látszólag „nagyon menő” dolgok használatának viszont inkább ellene tartok, mert az egy gyereket kb. egy percig érdekel csak. A jó és hiteles sztorival lehet megfogni a fiatalokat. Olyan történetet kell mutatni nekik, amihez közük lehet, amivel tudnak empatizálni is.
Beül egy gyerek, aki először kiröhögi és kamaszos dacból eltartja magától, amit lát: ez hülyeség, ezek bénák, aztán szépen lassan, ahogy megy előre a történet, az a kamaszos attitűd, hogy én mindent tudok, picit átfordul. Ami meglepett és megérintett: az egyik előadás utáni foglalkozáson az derült ki, hogy iszonyatos apahiányuk van a fiúknak. És nagy az igényük arra, hogy a problémáikat, kényesebb kérdéseiket a szüleikkel beszéljék meg.
– Gyerek- és ifjúsági előadásnál mindenképp el kell vinni a történetet egy nyugvópont vagy hepiend felé?
– A korábbi darabjaim inkább sötét tónusúak voltak. Eva Rottmann-nál aranyos a befejezés, és ez nem baj. A Kék órák az első nagy szerelmet ünnepli, amikor mindenki meghibban kicsit. Nem kell mindig hótrealistának lenni, pláne kamaszoknak kiábrándultan beszélni. (Bár az, hogyan lehet felnőttként elrontani az életet, kicsit ebben a darabban is benne van.) A lényeg, hogy azzal menjenek el, ne másnak akarjanak megfelelni a magánéletük ügyeiben, hanem merjék a saját tempójukban megélni a párkapcsolataikat. És ha valaki csak a kézen fogásig jut el 14 éves korára, az is tök oké.
– Egy kamaszoknak készülő előadásnál gyakorta előtérbe kerül a didaxis. Miként kell ezzel bánni, hogy ne dobja le magáról a darab és a nézőkről se pattanjon le?
– Hitelesnek kell lenni az egyes helyzetekben és a részletekben, mély empátiával és önazonos humorral. Engem nem is a didaxis érdekel, hanem hogy meg tudjam őket szólítani, és ne unatkozzanak. Csináljunk olyan történeteket kamaszoknak, amik tényleg róluk szólnak. Szerintem akkor tanulnak meg dolgokat, hogyha „rajta vannak az anyagon”, hogyha tudnak egy karakterrel, élethelyzettel azonosulni. Egy mostani tizenévesnek, azt gondolom, a nagy klasszikusok nehéz szövegek. Egy kortárs darabbal, nyelvezettel jobban boldogul: vannak dolgok, amikre rácsodálkozhat és szembesülhet azzal, hogy igen, ez velem is így történik az életben. Persze minden darab ad valami kulcsot, mit hogyan lehetne, de ezt nem jó hangsúlyozni. A gyerekek amúgy is mindent tűpontosan értenek, ráéreznek a dolgok lényegére. Nekem az elmúlt tíz év kolibris tapasztalataiból ez jött le. Sokkal finomabb szenzorokkal rendelkeznek, mint a mostanában teljes apátiában tapicskoló, unalmas felnőttek.
Marik Noémi
Fotók: Horváth Judit
