Beszélgetés Cseri Hannával
Turbuly Lilla
2022. október 8.
Cseri Hanna idén végzett bábrendezőként, de nem ez az egyetlen működési területe. Első „felnőtt” évadát mindenesetre a Budapest Bábszínházban kezdte, ahol ma mutatják be az általa színre vitt Az utolsó bárányt.
– Hogy találtál rá Ulrich Hub regényére?
– Az utolsó bárány egy rendhagyó karácsonyi mese, amelynek a humora fogott meg, és az, hogy a bárányok szemszögéből meséli el a bibliai történetet. Emellett egy közösségről szól, és arról, hogy mennyire nehéz és felelősségteljes feladat egy közösséghez tartozni. Amikor az egyetemen le kellett adni (négy másik mellett) ennek az előadásnak a koncepcióját, a covid és az egyetem szétesése miatt éppen egy izolált pillanatban voltunk, és az életünk középpontjába kerültek ezek a kérdések. Nem mellékes az sem, hogy a regényt egy színész írta, tele van párbeszéddel, gördülékeny, friss szöveg, szinte kínálta magát a színpadi adaptációra, amire Zrinyifalvi Eszter dramaturggal és Virág Vivien tervezővel igyekeztünk nagyon felkészülni.
– A mából ugorjunk egy kicsit vissza! Először öt éve, a POSzT-on, egy sétatéri koncerten hallottalak énekelni. Az Abszint című dalod nagyon megfogott. Nekem arról szól, hogyan szóródnak szét, olvadnak el az öröknek hitt barátságok, szövetségek. Az akkori állapotodhoz képest, a váratlanul drámaivá vált egyetemi éveitek után hol tartasz most?
– Akkor felvételiztem, és el akartam mozdulni arról a pontról. A zenekar, a cseRihannák még megmaradt egy ideig, aztán jött a folyamatos búcsúzkodás, mert minden évben külföldre költözött valaki. Majd az egyetemi közösségünk is felbomlott, részben az ottani történések miatt, részben pedig azért, mert végeztünk. Furcsa most megélni, hogy nincs közösség, és hogy bele kell rázódni a szabadúszó rendező életbe.
– A Mundstock úr című rendezésednek nagyon jó volt a visszhangja a kecskeméti találkozón. Ez volt a vizsgarendezésed is, amelyet Białystokban is értékeltek, ahonnan végül megkaptad a diplomádat. Volt eltérés az itteni és az ottani vélemények között?
– A białystoki egyetemmel online tartottam a kapcsolatot, az előadást is úgy látták, kaptam rá egy négyest és egy rövid értékelést, de az itthoni tanáraim véleménye volt a meghatározó.
– Hogy látod: mi az, amit sikerült megvalósítanod avval a rendezéssel, és maradt-e hiányérzeted?
– Sikerült egy erős gondolatot és egy bonyolult időkezelésű történetet végigvinnem, és találni ehhez egy bábos rendszert. Ez szintlépés volt, mert nekem a struktúrák mennek nehezebben. Most már itt-ott húznék belőle, vannak három-négy perces üresjáratok. És még tanulnom kell a próbafolyamat beosztását. Folyt ki az idő az ujjaim közül, szerencsére a színészek szuper toleránsak voltak. Tanulnom kell, hogy bontsam részekre a rendezést: időkezelés, színészvezetés, művészi koncepció stb. Ez azért nagyon fontos, mert ha csak a végeredmény alapján vonunk le konzekvenciákat, akkor örök boldogtalanság és elégedetlenség vár ránk. Mivel a rendezés nagyon komplex feladat, ezért a részeredményeket is ugyanúgy ki kell értékelni, mint ahogy a végeredményt szokás. Ez az igazán nehéz munka, mert nincs érdemi visszajelzés. Azt csak én tudhatom, hogy mondjuk fejlődtem az időbeosztásban, vagy a kommunikációban az előző munkához képest.
– Már máshol is említetted, hogy nézőként az unalom az, amit a legnehezebben viselsz a színházban. A saját előadásaidban hogy küzdesz ellene?
– Próbálom megtalálni a belső ritmusomat. Igaz, mindenkinek máshol van a tűréshatára, én gyakran kapkodok. Azt hiszem, a váratlanság az egyik kulcs: hogy vizuálisan, hangban, szövegben vagy játékban, de történjen valami, amire tényleg senki nem számít. Valami, ami picit oda nem illő. Persze lehet, hogy ez az én groteszk világomból jön. Félek a lírától, az érzelmektől, nehogy szentimentálisba fulladjon az előadás.
– Mit gondolsz, a te abszurd látásmódod és a gyerekszínház iránti hagyományos igények hogyan fognak találkozni?
– Az egyetemen rendeztem egy előadást Ionesco mesekönyvéből Papa és Josette címmel, óvodásoknak. A kicsik szeretik és értik az abszurd humort. De fontos nekik, hogy legyen egy történet, akár egy érzelmi ív, aminek van eleje és vége. És hozzám is közel áll az a megközelítés, hogy a formanyelv legyen abszurd meg a szöveg, kapjon szerepet a humor, de legyen mögötte tartalom.
– Színpadi zenét is szerzel, például a Markó Róbert rendezte Bánk zenéjét is te jegyzed. Ennél mi volt a kiindulópont?
– Ilyenkor a rendező jelöli ki az irányt. Itt például Robi azt kérte, hogy írjak nemzeti kórusműveket. Huszonhét évesen ezt a feladatot nehéz nem ironikusan értelmezni. Nagyon élveztem ezt a munkát, az egyik kedvencem lett.
– Hogy megy az egyensúlyozás a zenélés és a rendezés között?
– Egyelőre próbálkozom, nem szeretném egyiket sem elengedni. A rendezés kimerítő, felőrli az ember erőforrásait, a zeneszerzés viszont nem. Talán jó út lehet, hogy csak akkor rendezek, ha tényleg van mondanivalóm, és nem a megélhetésem függ tőle, hogy elvállalok-e egy munkát vagy sem, hiszen ott a zenélés is.
– Ehhez képest idén lesz még két rendezésem, a Gólem Színházban és a Kövér Béla Bábszínházban is… Hamarosan pedig megjelenik a saját albumom, arra is szeretnék sok időt szánni, koncertezni, bekerülni a körforgásba.
– Mit gondolsz, tíz év múlva jöhet-e még valami új műfaj az életedbe?
– Szeretnék írni, vannak mesekönyv- és drámaötleteim is, novellákat is szívesen írnék, verseket is. De most még a pályakezdő rendezők és zenészek tesztidőszakát élem.
Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Lázár Todoroff, Éltető Anna, thealterfotó2021
