A brémai muzsikusok
Zenthe Ferenc Színház
Gabnai Katalin
2021. április 10.
A brémai muzsikusok, vagyis az otthonából távozni kényszerült négy állat, az öreg szamár, a vén kutya, az elaggott macska meg a fazékba tevés elől menekülő kakas története sose tudott engem megvidámítani. Hiába teltek az évek, valahogy mindig élt bennem a remény, hogy egyszer ezek tényleg muzsikálni fognak, s miközben zenélnek, boldogok és sikeresek lesznek. Még az előadásokra visszaemlékezvén is próbáltam mentséget keresni, hogy biztos nem figyeltem eléggé, az a művészi mennybemenetel el kell hogy jöjjön egyszer.
Aztán a történettel való minden találkozás elhozta az újabb csalódást. Mert hát fityiszt mutat ez a mese a bizakodóknak. Kevés szomorúbb és csúfondárosabb igazságszolgáltatással találkozhatunk, noha a vesztesek hozzájutnak a tolvajok vagyonához. A menekülés, a beletörődés, a véletlen szerencse, a pánikramazuri és a szuszogó megbékélés – hajdanán még a Grimm testvérek által rögzített – jeleneteit mégis nagy kedvvel játsszák, szerte a világon. A káröröm ugráló kis gyertyalángja világít hozzá.
Színjátszók és bábosok, gyerekközönségnek játszó amatőr és hivatásos előadók bombabiztos darabja ez a mese Magyarországon is, van több tucatnyi hazai dramatikus feldolgozása. A salgótarjániak mégis a kelet-németek hajdani ünnepelt kabaréművészének és forgatókönyvírójának munkája alapján kezdtek el dolgozni. Peter Ensikat (1941-2013) kezdetben Lipcse és Drezda gyerekeinek csinált sikeres színházi előadásokat, majd mind népszerűbb lett, s Berlinbe került. Ez a szövegkönyve például a 4-től százéveseknek játszó Theater an der Parkaue, a legnagyobb német állami gyerekszínház színpadán került színre 1992-ben. Mivel az alkotók közül egyedül Ensikat neve szerepel a plakáton, nem tudhatjuk, ki mindenki dolgozott még szerzőként a Zenthe Ferenc Színház nyitása óta folyamatosan színpadon lévő produkción. A változó szereplőgárdával életben tartott játék több mint száz alkalommal került már közönség elé, most pedig, az ínséges covidos időre való tekintettel bárki megnézhette, ha időben letöltötte magának a nagylétszámú – maszkot még nem viselő! – gyerekközönség előtt felvett, majd’ másfél órás zenés darabot.
Nem tudjuk, ki fordította a művet, de az az ember érzése, hogy nem is igen fordították ezeket az olykor elég zavaros dialógusokat, inkább csak úgy lediktálták egy gyorsírónak a lényeget, a körülbelüli tartalomra némiképp ügyelve. (Az már szinte föl se tűnik, hogy a Macska attól félti a Kakast, hogy „nehogy idejekorán /!/ megöregedjék”.) Azt sem tudjuk, hogy a játék egészén végigvonuló, s vélhetően fő mutatványnak érzett dalkoszorú zenéjét és szövegét ki szerezte. Mind a zenék, mind a dalszövegek kuplé-stílben fogantak, ami elvileg nem lenne baj, de gyakorlatilag sajnos elég nehezen viselhetőek. A megrázó prozódiájú szövegben vannak emlékezetes pontocskák is, azt például a Kutya bemutatkozó nótájából muszáj volt megjegyeznem, hogy „Voltam én fajkutya / s nem mindig ilyen jajkutya”. Az azért meglepő, hogy a művészek a századik előadás után sem veszik észre, hogy miket is beszélnek. A foltos, konyuló fülekkel ellátott Kutyát például kuvaszként mutatják be a későn jövőknek. Azt meg tán Almodóvart idéző, avantgárd megoldásnak vélik, hogy a Kakast színésznő játssza, édesbús hangsúlyokkal, s megtervezett, erősen feminin mozdulatokkal. Azt tudjuk, hogy az előadást helyi „veterán” alkotó, Molnár Ernő rendezte.
A látvány, legyünk őszinték, akkor a legmutatósabb, amikor eltakarják. Erre van néha mód, az azúrkék ellenfényben zajló csúcsjeleneteket szaladgáló fénykörök vadítják elevenre, ám amíg ez nincs, csak a 150 évvel ezelőtti műkedvelőktől megmaradt, könnyen szállítható, hátulról megtámasztott bokrot, kazlat, kerítést és házfalat látjuk. A jelmezekre egyelőre nincs szavam, talán mert jelmezek helyett fölkapott ruhadarabok vannak csak a színen. Ez se lenne tragédia, ha a játék erre rájátszana, s használná a jelenséget.
Mindemellett meg kell jegyeznem, hogy azért mindenki – vagy ártatlan hévvel, vagy dörzsölt humorral – nekiveselkedik, s játszik, életre-halálra. A három rabló, Máté Krisztián, Erdélyi Gábor és Albert Péter megcsinálják a maguk bábjátékos hangon gajdoló, vásári akciószínházát, feszített ordítozás közben büszkélkednek, fogadkoznak, osztozkodnak, verekednek, pórul járnak. Az állatfigurák nem tudnak így egymásba kapaszkodni, nincs erre jelenetük, pedig a szerző megpróbálja föltornázni a hangulatot a Szamár tiszteletére előadandó kényszeredett dicshimnusszal is. Az igen bonyolult lelkületűre megírt Kutyát játszó Farkas Zoltánra többször is fel kellett figyelnem. Mind beszéde, mind énekhangja igen kellemes és kifejező. Adna a sors néki méltóbb feladatokat a közeljövőben.
A becsületes színészi törekvés biológiai ereje tartja meg a játékot. Amikor két alkalommal is lejönnek sündörögni a közönség közé, kedvesen pacsizva és beszélgetve, tudni lehet, hogy ezeket a pillanatokat sosem felejtik a gyerekek. A többivel meg csak lesz valami.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Peter Ensikat: A brémai muzsikusok (salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház)
Szereplők: Móczár Bence e.h., Házi Anita, Farkas Zoltán, Falati Hedvig, Albert Péter, Erdélyi Gábor, Máté Krisztián, Albert Péter
Rendező: Molnár Ernő
Zenthe Ferenc Színház online, 2021. március 20.
