IV. FuxFeszt, Nagyvárad
Papp Tímea
2019. október 23.
Negyedik alkalommal rendezte meg a Nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját. A főprogramban a házigazdák mellett versenybe szálltak a helyi színházak tagozataként működő szatmárnémetiek és temesváriak, az önálló sepsiszentgyörgyiek, kolozsváriak és marosvásárhelyiek.
Néhány évvel ezelőtt az egyik szakmai beszélgetésen fontos szempontot vetett fel Láposi Terka: a helyiérdekűséget, a saját közönség gyökereinek figyelembevételét, a történetek, a hősök kulturális beágyazottságát. A Lilliput Társulat erre ügyel, Szent László legendájával már foglalkoztak, ezúttal pedig Hollós Mátyás került sorra. A későbbi Mátyás király gyerekkorából vettek egy epizódot, a váradi érintettségű fikciót pedig egyetlen jelenet erejéig továbbírják az uralkodó felnőttkoráig. A Majoros Gyula tervezte látvány játszik az arányokkal és a stílusokkal: helye és indoka van a méretes és rusztikus Hunyadi János-maszknak és a bunrakuszerűen mozgatott gyerekfiguráknak is, bár a kiugró kerek szemek, a viaszfehér arc és a fekete maszatok kombinációjára hamarabb mondanám, hogy az Addams familyből időutaztak át, mint XV. századi szegény gyerekekre asszociáljak.
Az alapötlet egyszerű: a gyerek Mátyás segít megleckéztetni a népsanyargató gonosz gazdagot, a gyerekkorban kötött, társadalmi osztályokon átívelő barátság pedig megmarad később is. Fontos, hogy megmutassuk, a hős is emberből van, a megvalósításba azonban itt némi, az akceptálhatón túli hangsúlyeltolódás csúszott. Dió Zoltán író-rendező nem figyel arra, hogy a megleckéztetés oroszlánrészét ne a sanyargatott nép egyszerű és gyerekkorú gyerekei, továbbá a segítségként odahívott apuka, Hunyadi János vállalja magára, hanem a kis Hollós Mátyás is tegyen az ügy érdekében. Az meg különösen bizarrnak hat – még a szabados erkölcsi elveket képviselőknek is, a család szentségét valló nézőknek meg aztán különösen –, hogy lezárásként láthatjuk, a gyerekkori barátság az uralkodás idejére sem csak megmaradt, de extrákkal egészült ki, azaz Mátyás királyként Váradra nem egyszerűen pihenni, feltöltődni, elvonulni, hanem félrelépni járt.
A gyerekszínházi alkotók egyik feladata az, hogy az alaptörténeteket, azaz a népmeséket újrameséljék, azok bölcsességét, a bennük rejlő, évszázadokon átörökített tudást továbbadják. És nem egyszerűen azért, hogy a folklórkincs nemzedékről nemzedékre szálljon, hanem azért, mert a népmesékben rend van (lesz). És hát az élet oly kevés területén van (lesz) rend. Ehhez a morális sorvezetőhöz vagy életvezetésitanács-gyűjteményhez azonban meg kell találni azt a formát, amelyben az archaikus igazság és a korszerűség is működik.
A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadása egyszerre állít emléket a négy éve tragikus hirtelenséggel elhunyt társulatvezető Nagy Kopeczky Kálmánnak, és mutatja az együttes helyét az útkeresésben. Sepsiszentgyörgyön ritka a vendégalkotó, Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor hosszú ideje nem dolgozott a MárkusZínházon kívül – s hogy a logika szerint ebből milyen kötőszó következne, nem tudom, úgyhogy csak konstatálom: a találkozás szakmailag és emberileg, technikailag és társulatformálásilag is gyümölcsözőnek bizonyult, amint arról itt is volt szó.
A kolozsvári Puck Bábszínház erejét azért haladta meg A csillagszemű juhász, mert a rendező-író, Szabó Attila láthatóan nagyobbat, többet akart, mint amilyen kidolgozottságra az intézményi lehetőségektől tellett, a hiány pedig kihatott a szöveg, a karakterek, a színészi játék cizelláltságára, a viszonyok elmélyítésére. Geg szintjén maradt a színházba és a mesébe betévedő, barátnőjét az eseményekről mobilon tudósító cigányasszony figurája, a bohócmegnyilvánulások hőfoka azonos, a feszültség egyáltalán nem kel, hanem lanyhul. Az egyébként ígéretes, klasszicista színházat idéző tér a kolozsvári adottságokhoz idomul, de kihasználatlan marad; a bábként és emberként is hargitai Indiana Jones-szerű címszereplő nem egyszerűen csak kilóg ebből a világból, hanem vizuálisan és karakterileg is zavaró. A többre hivatott színészek szűkösködnek a színpadon és téblábolnak a történetben. A mese meg valahol útközben elveszik.
Az Északi Színház Harag György Társulat Brighella Bábtagozata Szélszabadítóján a függöny lehulltával déjà vu érzés kerített hatalmába: de hát én ezt, pont ezt és pont így már láttam! A Gimesi Dóra meséjéből készült előadás premierje ugyanis öt éve volt Zalaegerszegen, a Griff Bábszínházban. Azt gondolom, egyáltalán nem baj, hogy a produkció tokkal-vonóval átkerült Szatmárnémetibe. A látvány kortársmesei és szép, ami Erdélyben ritkaság. A rendező, Bartal Kiss Rita egy interjúban elmondta, hogy a szövegen és a zenén a társulatot figyelembe véve igazítottak. Bevallom, ennyire nem részletes az emlékezetem, de a színészi komfortosság a helyzeteken és a bábok mozgatásán is érzékelhető volt.
Szintén kortárs alapanyagból készült a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Volt egyszer egy… című előadása, amelyről olvashattak már kritikát a Spirituszon.
A főprogramból mindjárt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Hókirálynője, amely képes arra a mutatványra, hogy egyszerre hideg és a gejl, igénytelen és trendiskedő, különben meg egyszerűen rettenetes. Egyetlen erénye – már ha erénynek tekintjük – az, hogy koherensen rossz. Pongyola szöveg, zavaros dramaturgia, igénytelen zene, szellemtelen díszlet, néződegradálón fiataloskodó rendezés. És most egy pillanatra megállok, hogy a felnőttszínházban emlékezetes munkákat jegyzőket mintegy pellengérre állítsam-e, de ha ők vállalták nevüket és a végeredményt, akkor miért ne kerüljenek célkeresztbe: Traian Savinescu adaptáló és rendező, Tasnády-Sáhy Péter dramaturg, Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmeztervező, Cári Tibor zeneszerző. Bábtervezőt nem ír a színlap, de neki is kioszthatjuk a piros lapot a bábokért.
Talán kritikusi lila ködnek hangzik, hogy ezen a színpadon a sztereotípiák egyszerre üresek és ízléstelenek, de higgyék el, hogy így van. A temesvári társulat küzd az elemekkel – szó szerint, mert van szélvihar, baleset, traumatológia –, kiteszi magát mindennek, csinálja becsülettel, beleértve ebbe a hit és szakértelem nélküli animálást az. Az alkotók szándékaik szerint újragondolták Andersen klasszikusát. Elég lett volna gondolni az eredetiről valamit. Leginkább attól félek, hogy a visító és hujogó gyerekközönségre alapozva azt gondolják, valami igazán jót, szépet, hasznosat stb. hoztak létre. Nem. Beszéljünk nyíltan: ez ebben a formában káros.
A FuxFeszt kétévente ad képet az erdélyi magyar hivatásos bábszínházakról. Ebből jó eséllyel csak az adott pillanatra érvényes benyomások rögzíthetők, a folyamatok nem írhatók le pontosan, ráadásul minden esetben árnyalhatja a képet az adott színház és a fenntartó kapcsolata, az anyagi és humán erőforrások rendelkezésre állása. A válogatás a kezdetek óta változatlan elvek mentén működik: minden társulat maga dönti el, mivel méretteti meg magát. Meglehetősen sporadikusan látom ezeknek a színházaknak a munkáját, csak a fesztivál négy kiadására hagyatkozva állíthatom, hogy tapasztalható a folyamatos előrelépés, de a stáblistákra rápillantva egyértelműen megállapíthatjuk, hogy ez magyarországi alkotói csapatoknak köszönhető. Mindezt tényként jegyzem meg, nem értékítéletként; és miközben az együttműködés termékenysége vitán felül áll, érdemes lenne megvizsgálni, miért hiányoznak az erdélyi írók, zeneszerzők, tervezők, rendezők.
A fesztivál díjazottjainak sora itt olvasható.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
IV. FuxFeszt, az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja. Nagyvárad, 2019. október 1-5.
