A halhatatlanságra vágyó királyfi
(Cimborák Bábszínház)
Stuber Andrea
2019. október 19.
A halhatatlanságra vágyó királyfi ízes székely népmese. Kozmikus-misztikus története érthetően megihlet olykor költőket és poétikus lelkületű színházcsinálókat. A győri Vaskakas Bábszínház tavaly mutatta be Szálinger Balázs verzióját, nem sokkal később pedig a pécsi MárkusZínház és a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház közös produkciójaként került színre a halált elutasító herceg sajátos színházi road movie-ja.
A címszereplő fiatalember nem éri be egyre több száz évnyi élettel, rendre visszautasítja azokat a királylányokat, akik hosszú, gazdag házasságot kínálnak neki. Értékes ajándékokat elfogad ugyan tőlük – ezek segítségével győzi le az akadályokat útja során –, de mindig továbbmegy.
Hogy a királyfi alapkoncepciója – az örök élet és csak az örök élet akarása – nem válik be, ez akkor derül ki, amikor 1000 év után hősünk egyszer csak hazaindulna asszonya, a halhatatlanság királynője mellől, hogy meglátogassa néhai szüleit. A hála azonban nem idegen tőle – ezt készséggel elismerjük –, hiszen amikor visszamegy a halandók világába, a feleségétől kapott élet/halál vizet is magával viszi, s abból meglocsolja mindegyik korábbi jótevőjét, a rég elholt királykisasszonyokat. (Na most hogy ők mit kezdenek majd a soha véget nem érő magányos életükkel, arra a mese jótékonyan nem tér ki.) A királyfi sorsa felől végül is a halál és a halhatatlanság közt lezajló szerencsejáték dönt: végeredményben pedig marad az együttélés a halhatatlansággal és uralkodóasszonyával.
A sepsiszentgyörgyiek előadásában a mese meghitt kamaradarabbá szűkül. Míg a nézők gyülekeznek, egy keszegforma, bajuszos fiatalember (Páll Gecse Ákos) picike pörgettyűvel játszik. Mögötte ott áll baljósan figyelőn egy fekete ruhás, fekete fátyollal borított asszony. Ez a fiú – a király fia – nem találja a helyét. Páll Gecse Ákos halkan beszél, érzékletesen, egyéni ízzel, bujkáló humorral a hangjában. Amikor betolják hozzá a magas, rozzant deszkatrónon szunyókáló királyi édesapját (Nagy Lázár József), tökéletesen megértjük, hogy e világlátott, az eredeti mesében 27 idegen nyelven beszélő fiatalember számára nem pálya ezen a tákolmányon üldögélni.
Az udvar képviseletében életteli, fekete ruhás fiatal lányok jönnek (Lanstyák Ildikó, Vincze Tímea), adják az útravalót a tarisznyába: disznólábat, sastollat, menyasszonyportrékat, skatulyát és spatulát. Ezektől a királyfinak majd meg kell válnia, amikor eléri a halhatatlanság birodalmát, de ott már úgyis sínen van. A halhatatlanságba, ahogy a halálba is, puszta kézzel megy az ember.
Amikor a királyfi útnak indul, a színészek árnyjátékra váltanak. Előfordul gyerekelőadásokban, bábelőadásokban árnyjáték, ám inkább csak rövid betét gyanánt, egy-egy konkrét színpadi helyzet megoldásaként. De ilyen alaposan, hosszan, gazdagon alkalmazni ezt a technikát, mint itt, én nemigen láttam még.
Mindenekelőtt kiválóan illik tárgyunkhoz, a halálhoz és a halhatatlansághoz a fény és az árnyék, a fekete és a fehér ilyesfajta dichotómiája. Ismerve az alkotók, Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor munkásságát, gondolhatjuk, hogy a pécsi rendező-tervező-játszó művészek, akik oly kedvvel pepecselnek mindenféle kis tárgyakkal a saját családi előadásaikban, itt is gondos, aprólékos munkát végeztek az árnyfigurákkal. Olyan síkbábok, amelyeknek pálcikával mozgatható testrészeik vannak. Mintha népviseleti pöttyös ruhát hordanának, miközben csipkés tortaalj-papírra is emlékeztetnek. Szépen komponáltak az árnyak: legtöbbször nem is totált mutatnak, hanem csak képkivágatot. Egy fa lombjának mindössze a tetejét látjuk, a dombnak az oldalát.
Külön szépsége a játékmódnak, hogy a szereplők nem az árnyat kirajzoló lepel mögött helyezkednek el, hanem elöl, a vetítési felület és a nézőtér között. Kifigyelhetjük tehát, miként születnek az árnyképek, hogyan találkoznak az elemek, milyen módon változtatják a játszók a méreteket, az arányokat. Nem csak azt vehetjük szemügyre, hogy a lámpákkal és a figurákkal pontosan miként dolgoznak a színészek, de extra esztétikai élvezetet nyújt látni, hogy maguk az árnyjátékbábok nem is feketék vagy fehérek, hanem számos színben pompáznak. Néha a vászonra még mozgóképet is vetítenek, ami kicsit félelmetesnek hat, de annyira szerencsére nem, hogy rémülten kiszaladjunk a nézőtérről.
Amikor a végén a halál és a halhatatlanság megküzd a királyfiért, a játszók már nincsenek elöl; a vetítőfelület mögé vonultak. Elég jellemző módon a halál megpróbálja megóvni az eredményt egy manóárnyékfejnél, de szerencsére nem jár sikerrel. Voltaképp mindig sejtettük, hogy a halál nem egészen tisztességes.
Stuber Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
A halhatatlanságra vágyó királyfi (sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, „Cimborák Bábszínház” Kulturális és Ifjúsági Egyesület, pécsi MárkusZínház közös produkciója)
Játsszák: Nagy Lázár József, Páll Gecse Ákos, Szucher Ágnes/Lanstyák Ildikó, Vincze Tímea
Dramaturg: Khaled Abdo Szaida
Zene: Horváth Zsombor, Pilári Áron
Báb-, díszlet- és jelmeztervező: Vajda Zsuzsanna, Pilári Gábor
Rendező: Vajda Zsuzsanna, Pilári Gábor (pécsi MárkusZínház)
Fux fesztivál, Nagyvárad, 2019. október 2., kb. 80 néző
