A fantázia veszélyes játéka

nyito

Világgá mentem, majd jövök!

Szatmári Brighella Bábtagozat

 

Michael Ende Világgá mentem, majd jövök! című meseregénye 1992-ben jelent meg Regina Kehn illusztrációival. Bár a történetnek a rajzokkal összhangban lehet bájos-derűs olvasata – 32 évvel ezelőtt más fel sem merült –, a szatmárnémeti Északi Színház Brighella Bábtagozata előadásában komor árnyalatú, villogó vészjelekkel teli XXI. századi tanmese kerekedik belőle.

Főhősünk, a nyolc éves Soma megelégelte, hogy szülei kizárólag Sára nevű húgával foglalkoznak, aki – mivel épp kanyarós – aktuálisan extra törődést igényel. A kisfiú az otthoni légkört nyilvánvalóan szeretet nélkülinek éli meg, hiszen tiltások és intelmek záporoznak rá a ne turkálj a müzliben-től a ha így folytatod, semmire sem viszed az életben-en át a ne vágd be az ajtót-ig, ráadásul a szülei minden iskolai konfliktusban a tanároknak adnak igazat. Tényleg rémes, nem kétséges, hogy a nézőtéren sok hét-tizenkét éves sorsközösséget érezhet vele. És gyanítom, az esős hétfőkön is kötelező iskolába menetel értelmével és hasznával kapcsolatban ugyanazon a platformon vannak, mint Ende hőse.

Ám Soma nem átlagos gyerek, hanem egy igen élénk fantáziájú, aki a városban mindenhol kalandot és rejtélyt szimatol, minden apróságból nagyszabású sztorit sző. Cikázó gondolataiban összecsúszik a valóság és a képzelet. Innen chicagói, onnan shanghaji gengszterek bukkannak fel, majd hirtelen halált megvető bátorsággal veti be magát a lángnyelvek közé, hogy megmentse iskoláját. Egy közlekedési lámpa is ad neki töprengésre okot, hogy néhány logikai ugrással eljusson egészen az időhamisításig, amivel az iskolai késésre egyértelmű magyarázatot tud adni. Már persze ha eljut az iskoláig, mert a világgá menésben egy ismeretlen térre téved, ahol – kis túlzással – minden egyes térkő alól újabb veszély leselkedik és újabb izgalmat kínál.

Egy, a világot véresen komolyan vevő, annak érthetetlenségeit intenzíven megélő, és azokat nagy energiákkal érteni akaró kiskamasz buksi fejében járunk tehát, aki körül zajlik a város atmoszférával és hangkulisszával megteremtett mindennapi élete. Az emberek és az élettelen tárgyak Somát a fantáziájába szippantják be, a zajok és zörejek visszarántják őt a valóságba, a zene és a dalok pedig valahol a kettő között egyensúlyoznak. (Fehér Róbert munkája.)

A színpadi helyzeteknek e pontig csak a gyermeki képzeletben van tétje. Egy találkozás azonban kibillenti a történetet a nyolcéveseket bemutató zónából. Soma sorsdöntő találkozása ugyanis egy alkoholista hajléktalannal történik, aki, nincs mit szépíteni rajta, kegyetlenül átveri a kisfiút. Soma odaadja neki a pénzét, remélve, hogy időutazásos befektetéssel (vagy befektetős időutazással? magam sem tudom) megsokszorozza. Fájdalmas és kiábrándító a gyerek szembesülése azzal, hogy a jóakarónak mindössze újabb adag italra kellett a százas.

(Ez az írói döntés talán már harminc éve is véleményes volt, mára pedig, amikor a statisztikák szerint sem elsősorban a par excellence rosszarcú felnőttektől kell félteni a gyerekeket, finoman szólva is problematikus. Természetesen dramaturgiailag ez a fordulat kihagyhatatlan, árnyalni képtelenség. Annyival sem lehet elintézni, hogy akkor ne ebből a történetből szülessen előadás. Talán egy feldolgozó foglalkozás megoldja a problémát.)

A hazaút meglehetősen egyszerűen történik. A szülőkben a csuromvizes gyerek láttán felkel az aggodalom, a kanyarós Sárát a kanyarban beelőzi a lázas Soma, aki végre újra megkapja azt a törődést, amit oly nagyon hiányolt. Ez átgondolásra készteti, revideált álláspontja szerint még az is elképzelhető, hogy egy kishúggal is ki lehet jönni valahogy.

Az eszképista képzeletet és a kötelező feladatokkal teli valóságot egymásnak feszítő tanmese tanulsága az, hogy a gyerekek világgal szembeni határtalan naivitása és felnőttekbe vetett végtelen bizalma a fantáziával együtt veszélyes kombinációt alkot. Ezzel az alapvetéssel nem véletlen, hogy az előadás tere könnyen mozgatható sötétszürke és majdnemfekete pultokból és paravánokból áll, utóbbiak pedig a bunrakuszerű, két bábos mozgatta főszereplő báb méreteihez képest úgy aránylanak, mint a nagyvárosokban egy felnőtt egy minimum tízemeletes házhoz. Nyomasztó világ, néhány szín, rakoncátlan rőt haj, zöld esernyő, a cirkuszi piros-fehér élénkíti csupán. (Látvány: Bandura Emese, fény: Szátvári Csaba)

Soma tehát gyerekként az egyetlen báb, őt Kófity Annamária kelti életre nagy empátiával. Nincs benne semmi negéd, nem vékonyítja el a hangját természetellenesen, és sikerrel kikerül minden olyan csapdát, amit a bábszínházban-színésznő-játszotta-kisfiú-szerep rejt. A felnőtt karaktereket a színészek színészi valójukban alakítják. Egyszerű és evidens döntés. Jórészt gyors és pontos skicceket kell nekik felvázolni, de nagyobb feladatban is megmutathatják magukat, a két gyerek és egyéb teendők között egyensúlyozó szülőpár szerepében Nagy Anikó és Nagy Tamás, a nem taszító, nem megvetendő, de a nézőben semmilyen megértést ki nem váltó hajléktalanként pedig Bandura Tibor.

Minden nagyszabású esemény, ami Soma képzeletében esik meg, feketeszínházzal valósul meg, mintha az alkotók figyelmeztetően fel-feltartanák a mutatóujjukat. Vigyázz, ne hagyd, hogy elragadjon a képzeleted! – sugallják a gyerekeknek. Vigyázz, odakint szörnyek is járhatnak! – jelzik a felnőtteknek.

Az előadás célközönségét a hét-tizenkét évesek jelentik, de a felnőtteket is eléri a történet. Amikor én láttam, a gyerekek nagyjából 30 százaléka jegyezte meg, hogy ez bizony félelmetes volt. De a taps és a fény a félelmeket elűzte. A felnőttek érzékelhetően több szorongással mentek haza.

A választott forma, az erős hatások és a (felnőtt) nézői elvárások miatt nagy, merész vállalás a Világgá mentem, majd jövök! A Nagy Regina rendezte produkció a forma kívánta precíz összmunka szempontjából is kihívást jelenthetett a társulatnak. A küldetést teljesítették.

Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)

Világgá mentem, majd jövök! (Szatmárnémeti Északi Színház, Brighella Bábtagozat)
Író: Michael Ende
Szereplők: Kófity Annamária, Nagy Anikó, Nagy Tamás, Bandura Tibor
Díszlet, jelmez, báb: Bandura Emese
Zene: Fehér Róbert
Fény: Szátvári Csaba
Rendező: Nagy Regina
Fotó: Czinzel László

SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket?

Akkor iratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét!

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból