Kék órák
Kolibri Színház
Mindenkinek a maga kék órája, azt hiszem, legvégül így vonható meg a mérleg. A Kolibri földalatti játszóhelyén a játék a mélyből kapaszkodik fel váratlan magasságokba időről időre.
Először az író-rendezőről, Kiss Mártonról. Vannak ilyen szerzők, nem csak a színházban: évtizedeken át csak teszik a dolgukat, különösebb önhájpolás és/vagy -menedzsment nélkül. Szó sincs lekicsinylésről: becsüljük meg ezt a csakot! Ha konyítanék az építészethez, tán habarcsról meg támpillérről beszélnék, mert ilyen funkciót tulajdonítok ezeknek az alkotóknak: ha ők nincsenek (elegen), alattuk meg fölöttük sem lehet biztonsággal létezni.
Van egy régi, elég izgalmas interjú Kiss Mártonnal, amiben hosszútávfutóhoz hasonlítja magát. A kép találó, ha csak a Színművészeti színháztudomány (kvázi dramaturg) szakja után lendületesen induló pályára, majd az utóbbi évtizedben ritkásan, de azért rendre jelentkező bemutatóira gondolok. Ha az embernek ez már a negyedik premierje a Kolibriben, hivatásos néző legyen a talpán, aki nem pakolja be őt az ifjúsági drámaíró gyanús skatulyájába.
Nem fogok az erre szakosodott szerzők felelősségéről értekezni, inkább beszélek az Eva Rottmann német szerző neve alatt futó, de talán mégis inkább Kiss Márton írta Kék órákról. A Blauer als sonst, vagyis Kékebb a szokásosnál című darabnak 2011-ben Zürichben volt az ősbemutatója, játszották Baden-Badenben is, szerzője díjakat is kapott érte. Jó volna első kézből származó információkkal bírni arról, hogy a világ boldogabb felén hogyan fogadnak egy, a kamaszkori bimbózó szexualitásról (de nem csak arról) beszélő darabot. Nálunk olyan sok az elfojtás, a frusztráció, a központilag ránk tolt tabu, hogy ezek körbejárása több drámaírói életművet is kitöltene – nem csak ifjúsági előadások képében.
Azért nincs szó arról, hogy most megszületett a kortárs magyar A tavasz ébredése – Wedekind drámájának elfogult rajongójaként nyilván nem kérem számon a Kék órákon az előbbinek a komplexitását, összetett szimbólumrendszerét. Legfeljebb egy kicsit. A négyszereplős darab – Kiss Márton szereti és jól működteti ezt a dramaturgiai-színpadi formát, lásd korábbi kolibris munkáit – mintha túl sokat áldozna (fel) a didaxis oltárán. Azzal szexeljünk először, akiről valóban úgy gondoljuk, hogy mindenestül érdemes erre – ezt mondja, bár tény, hogy nem rágja szájba az előadás. Legfeljebb egy kicsit.
De ki vagyok én, hogy a kamasz célközönség helyett döntsek arról, mi sok és mi kevés ilyen ügyekben: az általam látott előadáson kb. az történt, amit előre borítékoltam. A sikamlós (vagy arra kacsintó) utalások vinnyogós röhögést és félhangos diskurzust generáltak. (Kalaplengetés innen is a színészeknek!) Engem az érdekelt, vannak-e pillanatok, amikor megszületik az odaadó figyelem a színpadi történések iránt. Jó hír: akadt ilyen.
Ismerős az alapszituáció. A suliba új fiú jön, akinek muszáj beilleszkednie az ismeretlen hierarchiába, miközben még a saját identitását keresgéli. A játszmázás itt nem metafora, hanem rögvaló: kakaskodások tanúi vagyunk edzésen, meccsen, öltözőben. A fő téma a lány(ok), ki kinek volt meg, ki kivel igen/nem, stb. A zaklatott szerkezetű, nyúlfarknyi jelenetekből álló darabot nézve szinte hallom a biológiai óra ketyegését: aki kimarad, az lemarad. Szépen működik a csoportlélektan: a betagolódás elkerülhetetlen.
Polgár Péter nyomokban szocreál játszótéri körhintára hajazó forgó alkalmatossága a sebessége, a rajta és vele végezhető balanszgyakorlatok miatt is alkalmas színpadi tereptárgy. A testeket keringeti előttünk és tolja folyton az orrunk elé, és hát éppen ez a téma, a testek felkészítése a felnőtt életre. A négy színész négynél több karakterrel rukkol elő a ringlispílen és környezetében: megannyi apró, pontos megfigyeléseken alapuló, pillanatokra a komolyan vett karikatúra felé kacsintó, kompakt alakítás.
Csernák Norbert fiúját nem irigylem: régi terhek után hirtelen új elvárások zúdulnak a nyakába, és ha bukdácsol is néha, azért fel tud állni végül. Ehhez persze nagyon kell a lány: Nyirkó Krisztina bájos, törékeny, okos és érzékeny tinit hoz. A két színész a görbe tükröt is magabiztosan használja: a bunkó menő csávó és az iskola rosszlánya plasztikusan kel életre. A kortársakon túl is van élet – ha a fiút kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, hogy sajnos. Ruszina Szabolcs apafigurája tényleg elég gázos, aki elfelejtett megöregedni, és legalább mindent megtesz azért, hogy ez látsszon is. Jó ideig nem világos, Grisnik Petrára mi szükség van a négyszög bezárásához, de aztán a múlt éber árnyai választ adnak mindenre. Végül pedig az összes szereplő lép egyet előre a felnőtté válásnak nevezett nagy társasjátékban.
Jászay Tamás
(Színházi kritikusok Céhe)
Eva Rottmann: Kék órák (Kolibri Színház)
A magyar szöveget Sophia Matteikat nyersfordítása alapján Kiss Márton írta.
Játsszák: Csernák Norbert, Grisnik Petra m.v., Nyirkó Krisztina, Ruszina Szabolcs
Dramaturg: Horváth Péter
Látványtervező: Polgár Péter
Zeneszerző: Sulyok Benedek
Rendező: Kiss Márton
Kolibri Pince, 2024. január 24.
Fotó: Kolibri – Horváth Judit
