Patchwork Fesztivál
2. rész
Az idei évadban nem rendeznek magyarországi előadásokat felvonultató gyerek-, ifjúsági és/vagy bábszínházi seregszemlét, nincs versenyfesztiválja sem a korosztálynak, sem a műfajnak, így aztán hiányzik a sűrített válogatott körkép arról, mi történik széles e hazában. A 10. Színházi Olimpia ernyője alatt megbújó rendezvénysorozatok nem pótolják az űrt, viszont módot adnak arra, hogy megnézzük, más nemzetek hogyan csinálják, hozzájuk képest mi hol tartunk.
Ahogy a sorozatnyitó cikkben arról szó esett, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház három fesztivált organizál, a bontás pedig életkor szerinti. Az első, igen tág, ovisoktól kamaszokig tartó korosztályra fókuszáló Patchwork nevű etapnak április 17. és 23. között a Győri Nemzeti Színház összes terei adtak otthont. A nagy- és a kisteremben, az előcsarnokban és az épület előtt zajlottak a programok, nyolc előadás érkezett – a koprodukciók miatt – kilenc országból. Közülük háromról tudok beszámolni.
A dél-koreai Oh! My Life Movement Theatre Fantázia című, hat éven felülieknek ajánlott produkciója számomra nem kezdődött túl jól, én ugyanis hiszek abban, hogy még egy nonverbális az alkotás is képes magáért beszélni, nem kell azt az alkotónak, jelen esetben Neongcool Park rendező-koreográfusnak a saját szavaival felvezetni, mit fogunk látni a következő szűk órában. Működött a Fantázia anélkül is, bár, bevallom, nekem sokkal inkább egy környezetvédő, műanyag- és pazarlásellenes előadásnak tűnt, mint a fantáziavilágba induló kalandtúrának. Bár ha a kérdésfelvetés és az arra adott válasz szempontjából nézzük – Mit kezdünk a másfél literes vizes és üdítős flakonokkal meg a gyors avulású technológiai eszközökkel, ha már nincs rájuk szükség? Játsszunk velük! –, mégiscsak rendben van a cím.
A kellékként használt hétköznapi tárgyakhoz kapcsolódó előzetes élettapasztalatok miatt minden jelenet humorfaktora máshova talált be a kisiskolás nézőknél, a szüleiknél és a nagyszüleiknél – a legjobb példa a rétegzettségre talán az a szekvencia, amelyben egy klasszikus katódcsöves kistévét sétáltattak kutyaként –, a végeredmény igazi családi produkció lett. Hatan voltak a színpadon, táncoltak urbant és hajtottak végre tradicionális koreai táncot megidéző koreográfiát, hangutánoztak, hangfestettek és halandzsáztak. Körbenéztek a Földön, felrepültek az űrbe, hol vetítettek, hol meg az üres színpad térerejét használták ki, hogy végül egy megvilágított diszkógömbbel csillagokat szórjanak a nézőtérre. A sok bohócéria mellett a videodiszkótól a 12 majomon és Britney Spearsen keresztül a Teletubbiesig sokféle zsánerre és konkrét popkulturális jelenségre, alkotásra tett random utalások, továbbá az esernyőtől a porszívón át a biológiaszertárból kölcsönzött gerincoszlopig random használati eszközök tették eklektikussá és szórakoztatóvá a Fantáziát.
A megelevenedő fabábok meséi – az előadó-művészeti törzsrepertoárban a Pinokkió mellett A fából faragott királyfi – jóval életszerűbben működnek bábszínházban, hiszen plasztikusabban, hihetőbben kivitelezhető a történet. De a Maribor Bábszínház előadásának nem ez az egyetlen erénye. Az egyszemélyes szlovén Pinokkió gyorstalpaló kurzusnak tekinthető a nézőkkel való interakció, a színészi virtuozitás és a bábműfaji beavatás szempontjából is.
A magyar nézőt egy külföldi előadó már egyetlen koszonom-mel le tudja venni a lábáról, itt azonban nem elégedtek meg ennyivel: Miha Bezeljak a nyelvsíppal nehezített pályán teljesen érthető magyarsággal játszotta végig az előadást. Jó, nem oldalnyi monológokat kellett neki megtanulni, hanem csak olyan alapkifejezéseket, mint a Buta vagy!, a Nem tudom! vagy a Segítség!, de képes volt elhitetni, hogy pontosan tudja, mit beszél. Nem tűnt úgy, hogy az idegen nyelv extra koncentrációt kíván a részéről, és nem zökkentette ki a játékból sem.
Élőjátékkal, ráadásul a gyerek nézők bevonásával indul az öt éven felülieknek szóló negyvenperces előadás, egy könyv, természetesen a Pinokkió (mint megtudjuk, szlovénül Ostržek) felolvasásában kér segítséget Miha Bezeljak a 123 évesnek mondott fehér ing, homokszín mellény, térdnadrág jelmezében. Ám még mielőtt bevennénk a korhűséget, mintegy keretbe foglalva a játékszabályokat és finom lényegi utalást téve a mesére, ironikusan megjegyzi róluk, hogy a színház műhelyében készültek.
Majd az innen asztalnak, onnan meg munkapadnak látszó alkotmány mögé lép, hogy két síró fadarabot a kezébe vegyen. A nyers anyag – természetesen előre bekészítve, de a nézőtéren valódi varázslatként megélve – jelenetről jelenetre, találkozásról találkozásra egyre kidolgozottabb formát ölt. Hullik a forgács, először hasáb egy része megvékonyodik, és olyan lesz, mint egy fakalapács az asztalosműhelyben, máshonnan nézve meg kialakulatlan fej és hosszú orr – így viszont azt jelenti, a fába bele van kódolva a csínytevés, mintha sorsunk eleve adott lenne –, aztán szépen lassan megpinokkiósodik, szamárként felzsinórozott marionettként látjuk, végül pedig hús-vér emberként, a maga szó szerinti pőre valójában. Ez a lény barátot akar, mert nem akar egyedül lenni, és nem akar fadarab lenni, mert élni akar.
A színész magával ragadó és virtuóz. Az előadás nem a regény narratíváját akarja visszaadni, hanem megtartva annak fő motívumait a bábszínház metaforájává teszi a két asztalt. A marionett és a tárgyjáték mellett van képmutogatás, némi vásári utalás, egy pici kézjáték. A fa ujjbábok közül a koponya-Tücsök, végül pedig a Tündér kérdésére (Kicsoda Pinokkió valójában?) adott kétségbeesett beletörődéssel lebegő válasz (Nem tudom!) ad új árnyalatot az általában cukiskodó adaptációként színre vitt történetnek.
Egy interaktív játékból, a Hangyákból ítélve az ausztrál Polyglot Theatre nem úgy soknyelvű, hogy sok nyelven beszélnek az előadásban, vagy mint a szlovének, ahol az előadó más nyelven is megtanulta a szöveget, hanem úgy, hogy a nonverbalitásnak köszönhetően minden nyelven tökéletesen működik. Igen röviden összefoglalható, mi történik a méretes placcon. Ember méretű fekete hangyák jelennek meg – a maszk takarja az arcot, a lábak csattogó ízei alól nem látszik a kéz, és az oldalt rejtve lógó bluetooth-os hangszóróból zizgő hang jön, szóval igen bizarr az egész –, akik kizárólag magukra koncentrálva, saját szabályaikat követve a tér különböző pontjaira lepakolt fehér kispárnaszerű valamiket – a leírásból kiderül: kenyérmorzsák – szedegetik fel, hogy azokat A-ból nem feltétlenül a legegyenesebb úton B-be juttassák, majd visszavigyék oda, ahonnan felszedték őket. Nem akarják mindenáron bevonni a nézőket, nem fognak kézen egyetlen gyereket sem, mégis egyre többen csatlakoznak hozzájuk, a visítozó kíváncsiságból pedig lassan kialakul az együttműködés és a racionális szabálykövetés. „Az emberléptékű ízeltlábúak hatására új képességeket, új kapcsolatokat alakítanak ki a nézőpalánták, képzeletbeli világokat hoznak létre, felfedezik, átértékelik és újraértelmezik az őket körülölelő környezetet” – szól az előadás-ajánló. Nézzünk bizakodva a jövőbe!
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Oh! My Life Movement Theatre (Dél-Korea): Fantázia, Maribor Puppet Theater (Szlovénia): Pinokkió, Polyglot Theatre (Ausztrália): Hangyák
Patchwork fesztivál, Győri Nemzeti Színház, 2023. április 22.
Fotó: Bárdi Gergő
Suspended disbelief
Patchwork Festival, Part 2.
In this season there hasn’t been a festival or a competition showcasing children’s, youth, and/or puppet theater performances in Hungary. Therefore, there is a lack of selection providing an overview about what is happening in our humble country. The series of events hiding under the protective umbrella of the 10th Theater Olympics do not fill this void but at least they provide an opportunity to have a look at how other nations are doing and where we stand in comparison to them.
As it was mentioned in the opening article, Kolibri Children’s and Youth Theater is organizing three festivals, each suitable for a specific age group. The first stage, called Patchwork focused on a broad age range from preschoolers to teenagers and took place between April 17 and 23 utilizing all the stages and spaces of the Győr National Theater. The programs took place in the main stage, the small stage, the foyer, and even in front of the building. A total of eight performances were presented, representing nine countries due to co-productions. I will provide information about three of
these.
Fantasy
The South Korean „Oh! My Life Movement Theatre’s performance: Fantasy, which was recommended for ages six and above, didn’t start off well for me personally. I believe that even a non-verbal performance is capable of speaking for itself so the director-choreographer: Neongcool Park shouldn’t have introduced it in his own words, explaining what we would see in the next hour or so. „Fantasy” could work without it for sure, although I must admit it felt more like an environmental, anti-plastic and anti-waste performance rather than a journey into a fantasy world. However, considering the question posed and the answer provided – „What do we do with 1.5 liter water and soda bottles and the obsolete technological devices when we no longer need them? Let’s play with them!” – the title is appropriate after all.
Fantasy
Due to the life experiences associated with the everyday objects used as props, each scene’s humor resonated differently with the young school-age viewers and their parents and grandparents. The best example for this layered effect was perhaps the sequence in which a classic cathode-ray tube television was walked as if it were a dog, creating an enjoyable-laughable atmosphere for the whole family. There were six performers on stage, dancing urban styles and delivering choreography resembling the traditional Korean dances. They imitated sounds, used their voices, and spoke in gibberish. They looked around the Earth, flew out into space, projected pictures or used the power of the empty stage space, and ultimately scattered stars onto the audience with an illuminated disco ball. Amidst all the clowning around, there were random references to various genres, specific pop-cultural phenomena, creations ranging from video discos and the 12 Monkeys to Britney Spears and the Teletubbies. Additionally, the eclectic and entertaining nature of „Fantasy” was enhanced by the use of randomly chosen everyday objects from umbrellas to vacuum cleaners and even a spinal column borrowed from a biology lab.
The stories of the animated puppet tales such as „Pinocchio” and „The Wooden Prince” work much more realistically in puppet theater, as the narrative can be executed in a more vivid and believable manner. However, this is not the only virtue of the performance of Maribor Puppet Theatre. The solo Slovenian production of „Pinocchio” can be seen as a crash course in audience interaction, showcasing, actors’ virtuosity and providing insight into the art of puppetry alike.
A foreign performer can easily win over the Hungarian audience with a simple „koszonom” but here they didn’t settle for that. Miha Bezeljak tackled the performance’s challenging language barrier using entirely understandable Hungarian. While he didn’t have to memorize entire pages of monologues, he mastered basic expressions such as „Stupid!” „I don’t know!” or „Help!” and was able to convince the audience that he knew exactly what he was saying. It didn’t seem like the foreign language required extra concentration on his part, and it didn’t disrupt the flow of the performance either.
Pinocchio
The performance for children aged five and above begins with a live play, involving the participation of the young audience. Miha Bezeljak, dressed in an allegedly 123 year old costume of a white shirt, sand-colored waistcoat, and knee-length pants, asks for assistance in reading a book- of course, „Pinocchio” (or as we find out, „Ostržek” in Slovenian). However, before we take the authenticity too seriously, the rules of the game are playfully framed, with a subtle reference to the story as Bezeljak ironically remarks that the garments were made in the workshop of the theater.
Then Bezeljak steps behind a structure that resembles both a table and a workbench, to take two crying pieces of wood into his hands. The raw material carefully prepared in advance but experienced by the audience as genuine magic gradually takes on a more refined form from scene to scene and encounter to encounter. Wood shavings are falling as the piece is thinning, resembling a wooden mallet in a carpenter’s workshop from one perspective, while from another angle, an undeveloped head and a long nose take shape. This signifies that mischief is encoded within the wood, as if our destiny were predetermined. Slowly but surely, it transforms into a Pinocchio-like figure, seen as a marionette with a donkey-like appearance and finally emerges as a flesh-and-blood human in its literal bare reality. This creature desires friendship because it doesn’t want to be alone and refuses to be a piece of wood; it wants to live.
The actor is captivating, a true virtuoso. The performance does not intend to recreate the narrative of the novel but, while preserving its main motifs, it turns them into metaphors of the puppet theater through the use of the two tables. In addition to marionettes and object animation, there are pictures shown, a hint of carnival atmosphere and a touch of hand play. The answer to the question of the wooden finger puppets: the skull – Cricket and finally the Fairy (“Who is Pinocchio after all?”) is floating in the air with desperate resignation (“I don’t know!”) providing a new nuance to the story, which is typically presented in a more cutesy adaptation.
Ants
Based on the interactive show: „Ants” presented by the Australian Polyglot Theatre, multilingualism does not imply speaking multiple languages during the performance, nor is it like the Slovenian approach where the performer learns the text in different languages. Instead, their multilingualism stems from the nonverbal nature of their show, which functions perfectly well in any language. Here’s what happens on the large stage in a nutshell: human-sized black ants appear, their faces concealed by masks, their hands hidden beneath clattering legs, and buzzing sounds emanating from concealed Bluetooth speakers – quite bizarre, to say the least. Solely focusing on themselves and following their own rules, they are gathering white pillow-like objects scattered across different points of the stage – bread crumbs, as described – transporting them from point A to point B, not necessarily in a straight line, and eventually returning them to where they were collected. They don’t seek to actively involve the audience or hold any child’s hand, yet more and more people join them from the audience. Through the contagious curiosity and screams of excitement, cooperation and rational adherence to rules slowly emerge. „The human-scale arthropods inspire young spectators to develop new abilities and connections, create imaginary worlds, explore, reinterpret, and reevaluate the surrounding environment,” as stated in the performance description. Let’s look optimistically towards the future!
Tímea Papp
(Association of Theatre Critics)
translated by Virág Balogi
Oh! My Life Movement Theatre (South-Korea): Fantasy, Maribor Puppet Theater
(Slovenia): Pinocchio, Polyglot Theatre (Australia): Ants
Patchwork Festival, Natioanl Theatre of Győr, 22.04.2023
Photo: Gergő Bárdi
